Ne dicsérd, inkább bátorítsd!

Ne dicsérd, inkább bátorítsd!

Mi a különbség a dicséret és a bátorítás között? Melyiket alkalmazhatjuk, ha azt szeretnénk, hogy a gyermek valóban profitáljon a szavainkból?

Hogyan építhetünk tanítványainkkal, gyermekeinkkel mélyebb, közvetlenebb és becsületesebb kapcsolatot visszajelzéseink által?  50 kipróbált, azonnal használható mondat a teljesítményre és a viselkedésre – ami bátoríthatja azt, akinek mondják! Dudás Veronika, gyakorló pedagógus cikke a moderniskola.hu olalról.

Ha biztatni akarjuk a gyerekeket, szívesen megdicsérjük őket valamiért. Azt gondoljuk, jót teszünk vele, hiszen ezzel is kimutatjuk, hogy figyelünk rájuk, és tetszésünket fejezzük ki irántuk. A dicséret rövidtávon motiválóan hat, mert a gyerekeknek jól esik, viszont a fejlettebb önértékelésű gyerek nem szívesen fogadja a bókokat. Ez azért lehet, mert a dicséret legtöbbször pozitív értékítélet, ami arról szól, mit gondolunk a gyerek viselkedéséről, teljesítményéről. Amikor dicsérünk valakit, ilyeneket mondunk: „szép a rajzod” (szerintem), „büszke vagyok rád” (én), „jó munkát végeztél” (a munkád megfelel az én értékeimnek).

„A GYEREKNEK ÉPPÚGY SZÜKSÉGE VAN A BIZTATÁSRA ÉS A BÁTORÍTÁSRA, MINT A NÖVÉNYNEK A VÍZRE.”*

(*Rudolf Dreikurs)

A rosszul megválasztott dicséret önző ajándék

Bár a dicséretet ajándékba adjuk, mégis célunk van vele, méghozzá az, hogy a jövőben is hasonlóan „jól” viselkedjenek, vagy teljesítsenek a gyerekek. A dicsérő szavak hallatán a gyerekek szeretnének megfelelni annak az elvárásnak, amit feléjük támasztunk. Ebből következik, hogy a dicséret erősíti a mások számára való megfelelés vágyát, miközben nem építi az önértékelést.

A gondolkodásmód építésének fontos eszköze a dicséret. Bár a legtöbb szülő azt hiszi, hogy gyereke önbizalmát azzal tudja megerősíteni, ha rendre azt mondja neki: mennyire okos és tehetséges, kutatásaink azt mutatták, hogy ez hosszú távon épp az ellenkező eredményre vezet.

Jól példázza ezt Brad Bushman amerikai szociálpszichológus kutatása, amiben azt mutatta ki, hogy ha a szülők túl sokat és túl általánosan dicsérik a gyerekeiket, egoista, nárcisztikus generációt nevelnek. A Bushman által vizsgált szülők gyakran mondtak a gyerekeiknek ilyesmit: „különleges vagy”, „nagyon okos vagy”, „fantasztikusan rajzolsz”, amik azt sugallták a gyerekeknek, hogy ők különbek másoknál.

Miért baj az, ha azt mondjuk valakinek, hogy „csodálatos vagy”, hiszen mindannyian csodálatosak vagyunk? Miért ne mondhatnánk egy diáknak, hogy „te vagy a legjobb matekos az osztályban”, ha ő tényleg az? A válasz az önállóságban rejlik. Senki sem szereti, még a gyermek sem, ha megmondják neki, mit tegyen, gondoljon, érezzen, és mi legyen a véleménye. A gyerekek nemcsak a teendőkben törekszenek önállóságra, hanem a véleményformálásban is. Vannak gyerekek, akik kifejezetten provokatívan kezdenek el viselkedni, amikor dicsérik őket, csupán azért, hogy bebizonyítsák, nem olyan „ügyesek”, „jó kisfiúk” vagy „igazi lovagok”, mint amilyennek mondják őket.

Előfordul, hogy legőszintébb dicséreteink rosszul sülnek el, kedvességből mondott szavainkra mások zavarba jönnek, magyarázkodnak, vagy elutasítják a bókot. Ilyesmit mondanak: „Ááá, szóra sem érdemes.” vagy „Más is ezt tette volna a helyemben.” A diákok is könnyedén visszautasítják a dicséretet egy ehhez hasonló mondattal: „Nem is tanultam rá annyit.” Ennek hátterében az önbecsülés áll –

HA VALAKINEK MEGENGEDJÜK, HOGY MANIPULÁLVA DICSÉRJEN BENNÜNKET, ARRA IS JOGOT FORMÁLHAT, HOGY ÍTÉLKEZZEN FELETTÜNK

– mondja Alexander Oakwood.

A bátorítás szavakba foglalt mosoly

A kedvességből fakadó őszinte dicséret nem manipulatív, és nem vár viszonzást.

AZ ILYEN DICSÉRET SZAVAKBA FOGLALT MOSOLY.

A kedvességből adott dicséret nem a másik személyéről szól, hanem valamely cselekedetéről, ezért egy konkrét esetet említ, nem általánosít, és nem túloz. Jane Nelsen, a pozitív fegyelmezés szemléletének kidolgozója, bátorításnak nevezi a kedvességből fakadó dicséretet, míg Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció megalkotója az elismerés szót használja, amivel azt hangsúlyozza, milyen szükségletünket töltötte be a másik személy cselekedete.

Nem könnyű megkülönböztetni a dicséretet a bátorítástól. A dicséret legtöbbször rólunk szól, a bátorítás pedig a másik emberről. Amikor valakit bátorítunk, azt közvetítjük felé, hogy hiszünk képességeiben, akaraterejében, és abban, hogy képes elérni azt, amit szeretne. Más szavakkal a bátorítás azt fejezi ki, hogy elfogadjuk és megértjük a gyerek viselkedését, döntését, még akkor is, ha mi magunk nem értünk vele egyet. Amikor bátorítunk, ilyesmit mondunk: „Sikerült elérned a célodat” (te tűzted ki, dolgoztál érte, eléred), „Büszke lehetsz magadra” (te), „Szeretnék neked segíteni, hogyan tehetném meg?” (rád bízom a döntést, hogy élsz-e a segítségemmel vagy nem).

Mondhatunk véleményt, amikor bátorítunk valakit, de csak akkor, ha kikérjük a gyerek véleményét is, azaz adott esetben felvállaljuk a konfliktust. Például: „Tetszik, amit írtál. Neked mi a véleményed a fogalmazásodról?” Kiderülhet, hogy a kamasznak nem tetszett a fogalmazás témája, és nem volt kedve az íráshoz sem, mégis igyekezett írni valamit. Kisebb gyereknél bátorítóan hat, ha érdeklődünk az iránt, amit épp csinál. Fogalmazhatunk valahogy így: „Tetszik a ház, amit rajzoltál. Ki lakik benne?

A cikk folytatása a moderniskola.hu oldalon olvasható.

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Kapcsolat

Felelős Szülők Iskolája Oktató és Szolgáltató Kft.
Székhely, számlázási cím: 1112 Budapest, Zólyomi út 47.
Iroda: 1023 Budapest, Frankel Leó utca 21-23., I. emelet 1.
Cégjegyzékszám: 01 09 966630
Adószám: 23461176-2-43

info@felelosszulokiskolaja.hu
+36 20 358 66 12