Nők, anyák a munkaerőpiacon, önismeret, önazonosság, elfogadás

Nők, anyák a munkaerőpiacon, önismeret, önazonosság, elfogadás

Beszélgetés Dr. Almási Kittivel (1. rész)

írta: Vargacz Alexandra

almasi_kitti_1

Előző hétvégén a Jobline Női Karriernapon folyt egy izgalmas beszélgetés Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológussal, az anyák munkaerőpiaci helyzetéről, előítéletekről, sztereotípiákról, bűntudatról, önazonosságról, a helyes útról. A Krizsó Szilvia moderálásával vezetett, fél órás, rengeteg hasznos tanácsot tartalmazó interjút ezúton 2 részletben közöljük.

Te mit tapasztalsz, mennyire éri előítélet a dolgozó anyákat?

Kitti: Azt az élményemet szoktam elmesélni az előítéletekkel kapcsolatban, amikor a lányaimért mentem egyszer az óvodába és volt egy csapat anyuka, akik nem dolgoztak. Ők nagyon hevesen azt érzékeltették, hogy az a nő, aki dolgozik egy óvodás gyerek mellett, az nem igazi anya. Azt mondták, hogy vannak ezek a „tűsarkús” típusú nők, akiket elítélnek, mert ők csak magukkal foglalkoznak. Negatív megítélés alá estek azok a nők, akiknek a gyereken kívül egyáltalán bármi más fontos lehetett. Azon gondolkoztam, hogy milyen nehéz dolog ez, úgy felvállalni, hogy ne kelljen titkolózni, ne kelljen rejtegetni. Nekem azért annyi negatív kritika nem jutott, mert az én munkám olyan, hogy akkor állok fel, amikor akarok és mivel 4-kor mindig ott voltam a gyerekért, ezért még beleestem a „megtűrt anyuka” kategóriába, aki azért úgy tudja és szeretné a karrierjét építeni, hogy közben nem késik el az oviból. Viszont azokat az anyukákat – és itt fogalmuk nem volt másoknak, hogy mi miatt dolgoznak, mondjuk este 6-ig: lehet, hogy azért mert egyedül tartották el a gyerekeiket, vagy piszkálgatták őket a multinál -, azokat az anyukákat megszólták. Én ezt tartom az egyik legnehezebb dolognak, hogy miközben küzd valaki a család fenntartásáért, hogy mindent megadjon a gyerekének, vagy egyszerűen nincs más munkalehetősége, még azzal is meg kell birkóznia, hogy a nőtársai elítélik amiatt, hogy az anyai dolgát sem végzi el jól. Ennek van a végén egy nagy összeomlás, hogy sem ott nem teljesít jól, mert a munkahelyemen is piszkálnak és azt élem meg, hogy anyaként is kevés vagyok. Ez egy komoly szorongást idéz elő.

Azt nem lehetett nem meghallani, hogy azt mondtad, a nőtársak piszkálják. Tehát a pasik hagynának minket dolgozni és a nők szeretnek inkább ítéletet és előítéletet alkotni másokról?

Kitti: Lehet, hogy veszélyes egy női napon ezt mondani, de én úgy szoktam fogalmazni, hogy az isten óvjon meg minket a nőktől, a nőtársainktól. Őszintén azt kell, hogy mondjam, sok önismereti csoportot tartok, sok éve, a férfiak ezzel szemben sokkal nagyvonalúbbak, ők nem ezzel töltik az idejüket. A nők nagyon kemények, kritizálás, rivalizálás, minősítés szempontjából. Ennek van pszichológiai háttere, ha valaki nem dolgozik, valaki úgy döntött, hogy lemond a karrierálmáról, vagy egyáltalán szeret otthon lenni, akkor mindig azokat az információkat szeretnénk meghallani, begyűjteni, amelyek alátámasztják a döntéseinket. Amik megerősítenek abban, hogy igen, ez jó, hogy én így döntöttem. Nyilván innentől kezdve olyan emberekkel barátkozom, akik szintén nem a karriert választották és megerősítenek abban, hogy csak így lehetek jó anya. Természetesen ilyenkor azzal is megerősítem a saját döntésem helyességét, hogy elítélem a másik vonalat. Ha nem ítélném el, akkor állandóan birizgálna az, hogy lehet, hogy csinálhatnék is valamit, még amellett is lehetnék jó anya, de akkor kihagyás élményem lenne. Az ember csökkenteni szeretné a szorongásait, emiatt elutasítja, negatívként ítéli meg, amit éppen nem csinál és felerősíti, amit csinál.

almasi_kitti_2

Ettől függetlenül, ahogy mondod, ez másokban szorongást tud kelteni. Ezek a mások, akikben szorongást keltenek, mert leszólják, lenézik őket csak azért, mert dolgoznak, vagy éppen egészen más miatt, hogyan tudják ezeket a szorongásokat kezelni? Egyrészt szakember segítségével, de ezt megelőzően, hogyan tudják ezt magukban kezelni, feldolgozni, megérteni és élni velük?

Kitti: Tulajdonképpen én pont ezzel foglalkozom az elmúlt 2 évben és valójában minden szorongásnak az az oka, hogy a legtöbb ember úgy él, hogy egyetlen fontos dolog lebeg a szeme előtt, mégpedig, hogy mások elismerését kivívja. Szinte mindenki úgy öltözik fel, hogy végiggondolja, abban elfogadják-e, elismerik-e mások, akár a nő a férfinak, akár csak a kollégáknak, úgy próbál viselkedni, hogy amiatt ne szólják meg. Tulajdonképpen bármit teszünk, az lebeg előttünk, hogy a másik ezt visszaerősítse. Ez mélyen rögzülve van bennünk és az alapja egy labilis önértékelés. A labilis önértékelés lényege, hogy nem stabilan tudsz magadról valamit, hanem van egy elképzelésed arról, hogy mit tudsz és mit nem tudsz, de azt, hogy te éppen értékes vagy, vagy sem, azt mindig egy labilis talajra helyezed, konkrétan a másik kezébe adod a lehetőséget. Ha a másik, azt mondja, hogy te klassz vagy, elismer, akkor azt hiszed, hogy ezek szerint rendben vagy, akkor egy jó napod van. Ha éppen elutasítást kapsz, akkor összeomlasz és azt érzed, hogy ez nem ér semmit. Ez a labilis önértékelés lényege. A belső munka lényege, hogy amikor önértékelést épít valaki, akkor szépen hosszútávon elfogadja azokat a negatív részeit is, amivel rendelkezik és ez az önelfogadás az alapja annak, hogy legyen egy stabil önértékelésem. Ennek a lényege annyi, hogyha belépek egy térbe, akkor van egy tudásom magamról, ami egy picit sem fog attól változni, hogy éppen akik velem szemben ülnek, mosolyognak rám, vagy elutasító arcot vágnak. Így nem vagyunk kiszolgáltatva nekik. A legtöbben, sajnos 10-ből 9 ember nem így működik, hanem arra figyel, hogy mások milyen reakciót adnak le és ezáltal elkezd úgy cselekedni, ahogy mások elvárják, elkezd álarcokat felvenni, jelmezeket viselni és kiszolgálja mások igényeit. Hosszútávon ennek egyetlen következménye van, hogy elveszíti az illető önmagát.

Azt mondtad, hogy az ember fogadja el saját pozitív, illetve negatív részét a személyiségének és ez egy önazonosságot eredményez. Hol van az, hogy azért valamit dolgozni is kell, mert bizonyos dolgokon muszáj dolgozni, hogy kiegyensúlyozottak, elégedettek lehessünk. Hol látod, hogy el kell fogadni bizonyos dolgokat, hogy ilyen vagyok, de van annak határa? Hol mondom azt, hogy ezen azért kéne kicsit dolgozni is?

Kitti: Önmagában elfogadni, nagyon nehéz dolog. Még amikor önismereti munkát végzünk egy csoporttal, akkor is előfordul, hogy van olyan, aki útközben megfutamodik, mert olyan dologgal találkozik, amire azt mondja, hogy ezt nem tudom elfogadni saját magammal kapcsolatban, én nem ilyen vagyok, a többiek ezt rosszul látják velem kapcsolatban. Ha elmegyünk valahova, ahol nem kedvelnek, akkor eljövünk onnan, mert azt mondjuk, hogy ott utálatos, undok emberek vannak és ezzel le is tudtuk az egészet. Az önismereti munka ott kezdődik, hogyha több helyen undok módon bántak velem, akkor megnézem, hogy mi az a mintázat, ami visszatér. Nem rossz vagy jó vagyok, ezek a hibák sem hibák, hanem valamilyen vagyok és meg kell néznem, hogy emögött mi van, milyen érzéseket, benyomást keltek másokban. Az is lehet, hogy pont azért távolítanak el valahonnan, mert túl jó vagyok valamiben, ennek sokféle oka lehet. Ha okosan, ügyesen szeretném ezt csinálni, akkor legközelebb ezzel a tudással lépek be a térbe, tehát dolgoznom kell azon, hogyha én rossz érzéseket keltek, akkor másképp kell működnöm, még akkor is, ha én tudom, hogy ki vagyok ebben a helyzetben. Ennek az első pontja mindig az, hogy nem a másik a buta, undok, hanem, hogy nekem van azzal valami dolgom, amilyen hatásokat keltek a környezetemben.

Mit gondolsz, hogyha valaki hajlandó egy kicsit elmélyülni önmagában, hogyha hajlandó elfogadni a személyiségét és dolgozni azon, akkor automatikusan megtalálja azt a munkahelyet, ahol jól tud érvényesülni, ahol elismerik mások őt és a tehetségét? Előfordulhat, hogy valakinek vannak kevésbé előnyös tulajdonságai, de a tehetsége és a hitelessége miatt mégis utat talál magának?

Kitti: Azt kell mondjam a saját sokéves tapasztalataimból, hogy az az ember, aki elhitt magáról valamit, másoktól függetlenül, kialakított egy stabil tudást magáról, ez egy olyanfajta érintetlenséget, függetlenséget sugároz kifelé, hogy nem tudják nem felvenni a következő munkahelyre. Olyan íveket láttam befutni, hogyha egy interjún „bekóstolják” a jelöltet és nem találnak rajta fogást, akkor azt látják, hogy kész van az illető. Az az ember, aki ennyire független, aki nem azt sugározza, hogy hitesd el velem, hogy jó vagyok és akkor talán én is magabiztosabb leszek, hanem azt az érzést kelti, hogy én tudok magamról valamit, meg fogom oldani, azzal szeretnének együtt dolgozni az emberek, még párkapcsolatban is. A férfiak is olyan nőt keresnek, aki már elhitt magáról valamit és nem az ő dolguk nap, mint nap bizonygatni, hogy az illető klassz csaj. Pontosan ez működik a munkaerőpiacon is.

(Folytatás a cikk 2. részében.)

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Kapcsolat

Felelős Szülők Iskolája Oktató és Szolgáltató Kft.
Székhely, számlázási cím: 1112 Budapest, Zólyomi út 47.
Iroda: 1023 Budapest, Frankel Leó utca 21-23., I. emelet 1.
Cégjegyzékszám: 01 09 966630
Adószám: 23461176-2-43

info@felelosszulokiskolaja.hu
+36 20 358 66 12