A modern gondolkodású ember számára már szinte közhelynek tűnik, hogy az Univerzum szerves részei vagyunk. Azé a becslések szerint kb. 10-12 milliárd éves gigantikus méretű Univerzumé, melyben a mi galaxisunk csupán egy,
a modern teleszkópokkal észlelhető százmilliárd közül. Kozmológusaink csodálattal szemlélik, hogy a galaxisok, csillagok és az Univerzum összetevői milyen mérhetetlenül pontosan összehangolt, relatíve homogén szubsztanciájú
hálózatot alkotnak.
Számítások szerint a Kozmosz paraméterei éppen illenek az élethez. Az un. antropikus elv képviselői egyenesen azt vetik fel, hogy egy eleven Világegyetemben – most divatos kifejezéssel: egy élő mátrixban – élünk, ami szüntelenül mozog, növekszik és változik.
Ebben a gigantikus méretű, pontosan összehangolt univerzális hálózatban milyen szerepet tölt be az ember? A kérdés megválaszolásához érdemes visszanyúlnunk az ősi gyökerekhez, nevezetesen Hermész Triszmegisztosz tanaihoz. Ha figyelmesen olvassuk, láthatjuk, hogy Hermész örökérvényű tanításait éppen a posztmodern tudomány tudja igazolni. Hozzá hasonlóan például napjaink tudósai is hangsúlyozzák, hogy a Világegyetem inkább egy tudatszerű szubsztancia, mint valami anyagtermészetű képződmény.
Hermész szerint a hierarchikusan rendeződött Univerzumban éppen lelki és szellemi tartalmaink teszik lehetővé az összeköttetést és a kozmikus fejlődést. Modellje tehát lélektani szempontból érthető meg igazán, ami a pszichológia tárgyának újragondolását is szükségessé teheti. E kérdéskört próbáltam meg felvázolni ’Hermetikus lélektan’ című könyvemben az általam holopszichológiának nevezett irányzattal, amit a szülő- gyermek kapcsolat holo(át)értelmezéséhez is szeretettel ajánlok.
Izsó Nóra Sofia
