Gondolatok, tanácsok és hasznos irodalom a szakembertől – elindult Pszichológus válaszol rovatunk!

Rovatunkban, Mogyorós Vera, a Felelős Szülők Iskolájának pszichológusa (megj.: bemutatkozás az előadóink fülecskén ) és más pszichológusok írásaiból válogatunk hétről hétre új témákat, tanácsokat és olvasmányos szakmai iránymutatásokat, ezzel igyekszünk a segítséget nyújtani a kisbabás, kisgyermekes szülőknek.

Foglalkozunk a családban felvállalt és megélt szerepekkel, a kisgyermekkori fejlesztéssel, fejlődéssel, az örök hármas dilemmájával a gyerek-munka-párkapcsolattal, testvérféltékenységgel, óvodába, iskolába kerülés pszichés változásaival, annak kezelésével ….

Örömmel vesszük olvasóink, látogatóink kérdéseit, témajavaslatait is, melyet az info@fszi.hu címre tudnak küldeni. Kérés, igény esetén pszichológusunk személyes tanácsadással is rendelkezésükre áll, de azt már szigorúan perszonalizáltan.

Kedves Olvasók!

Gyakorló szülőként bizonyára mindannyian éreztük már magunkat tanácstalannak, tehetetlennek, szerettünk volna iránymutatást kapni szakemberektől, tapasztaltabb szülőtársaktól, próbáltunk válaszokat, megoldásokat, módszereket keresni könyvekben, cikkekben, előadásokon.

A következő hetekben olyan eseteket szeretnék megosztani Önökkel, melyek részben gyermekpszichológusok, pedagógusok praxisában fordultak elő, részben pedig laikus édesanyák és édesapák beszámolóiból származnak. Amiben közösek, hogy mindennapi, valós élethelyzeteket mutatnak be, melyekből mindannyian tanulhatunk.

Tiltás és engedelmesség

 „Egyszer a kisfiam, amikor még alig tudott járni, gombostűimet akarta megkaparintani. Rémülten tettem a tűpárnát olyan helyre, hogy ne tudja elérni, és ezt mondtam: „Ezt nem szabad.” A kicsi le akarta venni a tűpárnát, és keservesen sírt, amiért ez nem sikerült neki. Minél inkább próbáltam őt megnyugtatni, annál dühösebb lett. Végül a földre vetette magát, kézzel-lábbal rúgkapált maga körül.”

Bizonyára minden szülő került már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe. „De hát mégsem adhatom oda neki a gombostűimet!”- gondoljuk ilyenkor teljesen érthető módon. De vajon próbáltunk-e már belehelyezkedni ezekben a pillanatokban a gyerek szerepébe? Ha a gyerek számára elérhetetlen helyre tesszük azokat a dolgokat, amiket nem szabad megkaparintania, akkor valójában erőszakot alkalmazunk. Kihasználjuk, hogy a gyerek kicsi és gyenge, és ezáltal tesszük lehetetlenné, hogy megcsinálja, amit szeretne.

A kisfiú ott áll a polc  előtt, felfelé  nyújtogatja a kezét, és úgy érzi, hogy legyőzték. Anyja szándékosan olyan magasra tette az oly kívánatos, tarkabarka gombostűket, ahol ő nem érheti el. Ugyanaz a mama, akiről azt gondolta, hogy a fiacskája kedvéért mindent megtesz, most elveszi tőle azt, amit annyira szeretne. Tehát nem lehet a mamára számítani? Egész lényét a kétségbeesés és harag tölti el. A kiváltó okot, talán már rég elfelejtette, már csak a megingott bizalom az, ami a kisembert kínozza.

Előbb-utóbb mégis minden gyermek megtanulja a szabályokat, melyekkel nap mint nap találkozik. Az a gyermek, akinek elmagyarázták, hogy mit miért szabad és miért nem szabad, akinek segítettek megérteni a szabályokat, a tilalmakat, úgy érzi, hogy nem kényszerítették semmire, így a saját elhatározásából cselekedhet. Az a gyermek viszont, aki kényszerítő eszközök hatására, vagy esetleg a veréstől, büntetéstől való félelmében teszi meg, amit szülei követelnek tőle, lehet, hogy szófogadónak tűnik, ám a látszat csal. Ez a kikényszerített látszatengedelmesség nem őszinte, valódi szófogadás. Míg az igazi engedelmesség épp akkor nyújt kellő védelmet a gyerek számára, ha felügyelet nélkül van, addig a kényszer alatt álló gyermek legfeljebb a felnőtt jelenlétében teszi meg azt, amit kell. Ha egy ilyen látszólag engedelmes gyerek egyedül marad, gyakran valami rosszat tesz, és engedetlenségével életveszélyes helyzetekbe sodorhatja önmagát.

„Másnap ismét nehéz helyzetbe kerültem, de egészen más taktikát választottam- mondja az édesanya. A férjem reggel otthon felejtette az óráját. Én csak akkor vettem észre, amikor megláttam, hogy az értékes óra fiacskám kis praclijában himbálódzik. Az első pillanatban elfogott a félelem, hogy micsoda jelenet következik majd megint, ha a gyereknek ide kell adnia az órát. Aztán halvány reménnyel így szóltam: „Ez apa órája, ehhez nem szabad nyúlnunk. Mit gondolsz, hova tegyük, hogy apa megtalálja, amikor haza jön?  Hogy fog majd örülni, ha meglátja, hogy milyen ügyesen vigyáztál rá!”  Kisfiam a zongora tetejét választotta, így felemeltem őt, hogy felérje a zongorát, és mondtam, hogy tegye le az órát. És ő le is tette. Sugárzott a boldogságtól, hozzám simult, mintha hálás lenne nekem. Napközben többször meg kellett néznünk együtt az órát, hogy ott van-e a helyén. Amikor este apa hazaért, a kicsi izgatottan ráncigálta a szobába, és büszkén mutatta az órát a zongorán.”

Megváltozott családi szerepek –

Ki ringatja, ki eteti és ki bújik mellém az ágyba?

2011. november 28.

Szinte már közhelyként szoktuk emlegetni, hogy egy gyermek megszületése után gyökeresen megváltozik a család élete. Gyakran úgy fogalmazzuk ezt meg, hogy a baba születésével egy időben anya, apa és egyben család is születik. Rengeteg könyv, cikk és szakmai fórum foglakozik azzal, hogy a várandósság során hogyan készüljünk egy új női szerepre, hogyan hangolódjunk az anyaságra, egy egészen új és merőben más életformára. Az elmúlt évtizedekben azonban jóval kevesebbet hallhattunk arról, hogy a férfiak hogyan készüljenek a változásokra. Manapság szerencsére már egyre többször halljuk, hogy mennyire fontos, hogy egy pár együtt készüljön a gyermek érkezésére, az ezzel járó örömökre és nehézségekre. Mert a változások éppen annyira érintik az édesapát, mint az édesanyát. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat a felmerülő nehézségek közül.

Szülés után elképzelhető, hogy az anya nehezen szokik bele új szerepébe, főleg ha nem veszi körül a nagycsalád, aki segítségére tud lenni a mindennapi teendők elvégzésében, hogy teljes egészében gyermekének szentelhesse magát. Sokszor halljuk, olvassuk, hogy ez okozhat párkapcsolati konfliktust is, amelynek eredményeként az apa a gyermeket hibáztatja a felborult rend, saját addigi kiemelt szerepének elvesztése miatt. Mindez a családi élet felborulásához, állandó konfliktusforráshoz és végső esetben akár a család széthullásához is vezethet.

Nem szerencsés továbbá, ha a gyerek születése után a pár elkezdi anyunak és apunak szólítani egymást, mert ezzel azt jelzik: háttérbe szorult az életükben a férfi- és női szerep. Nagyon fontos, hogy a gyerek mellett is megmaradjanak a közös, kétszemélyes programok: színház, mozi, vagy akár csak egy séta kettesben. Legyenek olyan közös élmények, amelyek a kapcsolatot továbbra is működtetni és táplálni tudják, ahová vissza lehet nyúlni a nehezebb időszakokban. Ha megvannak a közös élmények és tartalmak, kevésbé lesz vonzó az ismeretlen, és kisebb az esélye annak, hogy bármelyikük is kifelé kacsingatna a házasságból. A férfi- és női szerepet ápolni kell, mert ez az igazi motorja a kapcsolatnak.  

A várandósság alatt, és a szülést követően nem csak az anyában, hanem az apában is történnek testi és lelki változások.

Az apa szerepe az utóbbi évtizedekben megváltozott. Korábban elsődleges feladata a család kenyérkeresőjeként az anyagi javak előteremtése volt. Nem volt elvárt, hogy a gyermeknevelésből, otthoni teendőkből, a családi életből részt vállaljon, érzelmi zárkózottsága is elfogadott volt. Ma a család elvárása, hogy a férfi legyen gondoskodó, elkötelezett, töltsön minőségi időt családjával és gyermekeivel, tudja ellátni őket a gyakorlatban is, mutassa ki az érzelmeit.  Manapság sokkal elmosódottabbak a szerepek, több az átmenet, azok egy kapcsolaton belül változnak az idővel, így nincs általános érvényű apa-modell sem. Az az édesapa, aki tevékenyen részt vesz gyermeke gondozásában gyakran előítéletekkel kénytelen szembesülni. Közvetlen környezete sokszor megbélyegzi, „nőies férfi”-nek titulálja, csodabogárként, furcsállva tekint rá, extrém esetben akár szexuális aberráltságot feltételeznek róla. A munkahelyi elvárások nem veszik figyelembe a férfi családi állapotát: annyi lehetősége sincs távmunkában vagy részmunkaidős foglalkoztatásban dolgozni, mint nőtársainak, a gyermek vagy a feleség betegsége esetén távolmaradását még kevésbé tolerálják.

Nagyon ritkán beszélünk róla, de az alábbi érzelmi problémák is gyakran jelennek meg a kispapák körében: kisebbrendűségi komplexus a termékenység és a szülés miatt; saját apával és anyával való rendezetlen viszony; saját születés és a testvér születésének élményei; nőiséghez, női testhez való viszonyulás; a partner csökkenő figyelme a férfi irányában; tudattalan rivalizáció a magzattal, majd a megszületett gyermekkel; aggodalom a feleség és a gyermek egészségéért; félelem a szüléstől; szorongás a növekvő felelősség és a kihívások miatt.  Az apák számára rendkívül fontos, hogy ezekkel a problémákkal ne maradjanak egyedül. Elsődleges segítséget párjukkal való őszinte kapcsolatuk jelenthet, de segíthet egy közeli baráttal való beszélgetés, egy szakember vagy akár a hazánkban még nem igazán működő önsegítő csoport is.

Mindezek közben arra is vigyázni kell, hogy ne legyenek olyan elvárásaink, hogy az életünk ugyanúgy folytatódhasson, mint a baba nélkül. Minden életszakaszunkban van egy preferencia-sorrendünk. Fiatal felnőttkorban ennek a listának az élén még a szabadság élménye, a tapasztalatszerzés, a párkapcsolat kialakítása jár, ám amikor eljön a fészekrakás kora, akkor a család kerül előtérbe, a kicsi babáról való gondoskodás. A családi élet fejlődési folyamatában elkülöníthető szakaszok vannak, melyek mindig újabb és újabb megoldandó feladatokat hoznak magukkal. Az új fejlődési szakasz elérése új működésmód kialakulását is szükségessé teszi. Egy családot nagyban meghatároz, hogy milyen életciklusban van, és így milyen feladatok megoldása köré szerveződik éppen a család élete. Ennek értelmezéséhez keretet ad a dinamikus családszociológiában ismeretes családi életciklus modell. Ez a modell azt mondja, hogy a család folyamatosan megújítja önmagát, méghozzá azért, mert olyan változások, fontos események történnek vele, melyek megváltoztatják, alakítják a családban lévő kapcsolatokat, érzelmi viszonyokat. A különböző szakaszokban (újonnan házasodott pár gyermek nélkül, csecsemős család, kisgyermekes család, család iskolás gyermekkel, család serdülővel, a felnövekedett gyermeket kibocsátó család, magukra maradt, még aktív szülők családja, inaktív öreg házaspár családja) eltérő kérdésekkel és problémákkal kell szembenézni. Ezeket az újabb feladatokat hívjuk „normál krízisnek”. Fordulópont jellegű időszakokról van szó, amikor a különböző hatások változásokat kívánnak meg a család életében, működésében. Igazi krízis akkor keletkezik, ha a család nem tudja funkcióit rugalmasan működtetni, nem tud változni, és nem tudja az új szerepek által megkívánt újfajta helyzetet jól kezelni. Minden szakaszban vannak bizonyos veszteségek, melyeket az új szakaszba lépéssel él, tapasztal meg a család. Nagy kérdés, hogy a család hogyan birkózik meg ezekkel a veszteségekkel, változásokkal. Ha mereven ragaszkodik a régi működésmódhoz, és nem tudja felvállalni az új helyzetet, akkor a fejlődése, a fejlődéssel együtt járó változásokkal való megküzdése is nehezített lesz. Továbbá viszi magával a többi szakaszba is a fel nem dolgozott, éppen ezért problémaként jelentkező változásokat.

Ha azonban a család képes rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, kihasználni az újonnan adódó lehetőségeket, és elfogadni a változással járó veszteségeket, akkor egy újabb, gyakran rengeteg új örömforrást rejtő egyensúlyi állapotban támogathatja valamennyi családtag egyéni fejlődését is.

Kispapaként is a középpontban

2011. október 10. 

Jó hír a férfiaknak, hogy egyre több figyelmet kapnak a kispapák. Már nem csak a kismamákkal foglalkoznak a magazinok cikkei, hanem azzal is, miként kell elkerülni azt, hogy a terhesség alatt a férfi pénzkereső, kiszolgáló személyzetté minősüljön át.

Nemrég például egy pályázat is megjelent a témában. A szervezők történeteket vártak, melyekben kispapák mesélhették el gyermekük születését. Fontos azonban, hogy ne csak a szülőszobán, a köldökzsinór elvágásával kapjon szerepet az apa. Gyermeke első, még az anya pocakjában töltött pár hónapjaiban is részt vehet gyermeke életéből.

Ugyan a terhesség kezdetén az anya rosszullétei mélyíthetik a szülők kapcsolatát, megtapasztalhatják az egymásrautaltság érzését, hamar szembesül azzal a férfi, hogy megváltoznak a megszokott női-férfi szerepek – ír a folyamatról a Mindennapi Pszichológia.

Ahogy a női, úgy a férfi szerepe is megváltozik: szintén végigaggódja a terhességet. Amikor a nőben az anyai érzések erősödnek meg, a férfi a hosszú távú biztonságért kezd aggódni. Ekkor sokan rádöbbennek, még mellékszerepben is kevés beleszólási jog illeti meg őket.

Érdemes tudatosan felkészülni erre a helyzetre. A buktatók ugyan természetesek, nem kell, hogy bárki is feleslegesnek érezze magát a születést váró kapcsolatban. Fontos, hogy párunknak kölcsönösen megadjuk az „első” helyet.

A férfinak férfiként, a nőnek nőként kell továbbélnie a kapcsolatban.

 Mi erről az Önök véleménye? Mit kérdeznének a pszichológustól a megváltozott családi szerepekről? Írják meg nekünk: info@fszi.hu

Diszlexiás a gyerekem???

Ön is fél attól, hogy gyermekét rossz iskolai eredményei miatt lustának vagy butának csúfolják?
Az Ön gyomra is összeszorul, ha gyermeke jövőjére gondol?

A rossz iskolai eredmények, a tanulási problémák valódi oka gyakran az olvasási zavarban keresendő. Magyarországon a gyerekek 20%-a diszlexiás, tehát minden ötödik diák nem képes arra, hogy az írott tananyagot elsajátítsa. A diszlexia, a gyenge iskolai eredmények önbizalomhiányhoz, önértékelési zavarokhoz, esetenként depresszióhoz vezetnek. A diszlexiás gyerekek között az átlagosnál 73%-kal gyakrabban fordul elő szorongás, frusztráció és neurotikusság, valamint ezek hatására kialakult magatartási probléma.

ingyenesen kitölthető teszt: www.diszlexiateszt.hu

Hogyan beszélsz azzal a gyerekkel?

A szavaknak ereje van. A szülői szóhasználatban különösképpen nagy az ereje, hiszen minden nap többször újra meg újra ugyanazokat a fordulatokat, szavakat “vesszük elő” és dicsérünk vagy éppen korholunk vele. Gyermekünk pedig észrevétlenül magába szívja ezeket a szavakat: az önbecsülése, a világról és az abban betöltött szerepéről alkotott képe, a bizalma másokban, a kapcsolatokhoz való viszonya mind-mind attól fog függeni, milyen szavakkal és milyen tettekkel próbáljuk őt nevelgetni. Néhány tipikus szófordulatot és az érzelmi hátterét gyűjtöttem most össze.

1. “Drágaságom, nagyon sajnálom, anyának rengeteg dolga van, most nem tud veled játszani.”

“Tehát, ha nem lenne sok dolga, akkor tudna velem játszani.” – gondolja magában a kicsi.
“Olyan lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem tudok mindig vele játszani, pedig ez lenne a dolgom: egy jó anya sokat játszik a gyerekeivel. Alig tudtam ma vele foglalkozni, nem is tudom mások, hogyan tudnak annyit együtt játszani a gyerekkel, ha nem vagyok ott vele, amikor kéri, nem fog szeretni.” – gondolja magában az anya.

A valóság az, hogy nem okozol neki csalódást azzal, ha nem tudsz mindig vele játszani és nem kell bocsánatot kérned tőle, hogy nem vagy szupermami, mert nem lehetsz tökéletes, de erre a gyereknek nincs is szüksége. Sok anyuka választja szét magában az unalmas házimunkát és a szuper játékot, és szeretnék megkímélni, távoltartani a kicsit a házimunkától, túlesni a házimunkán gyorsan, hogy aztán egész nap együtt játszhassanak. Csakhogy az élet nem csak játékból áll, a házimunka, a kerti munka ugyanúgy a része, ráadásul a gyermek számára ez is játék: miért ne vonhatnád be őt is? A főzés például kimondottan jó móka, az egészen kicsinek a közös főzés, az, hogy látják, mit csinálsz a konyhában, felkeltheti a figyelmét a hozzátáplálás iránt, a nagyobbaknak meghozhatja az étvágyát, szívesebben eszik azt az ételt, aminek az elkészítésében ők is segédkeztek. Az apró-cseprő önállóan végrehajtott feladatok növelik csak igazán az önbizalmát (“De jó, ki tudtam pakolni a mosógépből a ruhákat és anya megdicsért”) és az együttműködő készségét.

2. “Már késő van, le kell feküdnünk, rendben van? Gyere és mossunk fogat!”

Ez a mondat általában azért lesz ilyen, mert a szülő bizonytalan a dolgában, nem mer egyértelmű utasítást adni a gyereknek, nehogy megbántsa, ezért megpróbálja finomítva közölni a mondanivalóját. Persze nincs ezzel a mondattal semmi gond, ha tényleg együtt mossátok a fogatokat és együtt fekszetek le. Ha azonban azt szeretnéd elérni, hogy a kicsi magától menjen el fogat mosni, és egyedül aludjon el a saját ágyában, akkor egyes szám második személyben kell beszélned hozzá, ez számára is érthetőbb és egyértelműbb lesz majd: “Már késő van, le kell feküdnöd. Menj és mosd meg a fogadat” (vagy, ha kisebb gyermekről van szó: “Gyere és segítek megmosni a fogadat”)

3. “Megmondalak apának, meglátod majd, milyen mérges lesz”

Mások haragjával fenyegetőzni nem szerencsés a szülő részéről. Az ilyen mondatok, mint “Ha ilyen rossz leszel, a Mikulás nem hoz majd neked ajándékot”, “A doktor bácsi megmondta, hogy sálat kell felvenni, nehogy megfázz.” másokra tolják át a felelősséget. A fenyegetőzés önmagában sem jó nevelési eszköz, csínján kell bánni vele:
– a gyerekek 2 éves kor körül kezdik megérteni a “ha-akkor” összefüggéseket, addig hiába mondod, hogy “ha nem viselkedsz jól, bezárlak a szobádba”,
– a gyerek hamar megtapasztalja, hogy amivel fenyegetőztél, az nem válik valóra (Apa nem lesz mérges, a Mikulás mégis hoz ajándékot stb.), tehát a fenyegetés tárgya végül a legtöbbször elmarad,
– a tekintélyt ezzel mások kezébe adod (Apa, Mikulás, doktor bácsi), gyakorlatilag felteszed a kezed “Bocs, én ártatlan vagyok, ők tehetnek róla” és ezzel bizonytalanságot keltesz magad körül: neked, mint szülőnek az lenne a feladatod, hogy vezesd a kicsit, vezetni pedig az tud, akinek hatalma van, de hogy lehetne hatalma annak, aki másokra mutogat?

4. “Nem hallottad, mit mondtam?! Csináld, amit mondok és kész.”

Az ilyen típusú kommunikáció, amikor vitát nem tűrő módon parancsolsz a gyereknek, kétféle hatást válthat ki benne:
– vagy magában szorong és befelé fordítja az indulatait (ami esetleg később úgy jön ki rajta, hogy a többi gyereket agyabugyálja majd el a játszótéren),
– vagy pedig nyíltan lázadni kezd és direkt rosszalkodik.

Ahhoz, hogy a gyerek együttműködő legyen veled, azaz megtegye, amire kéred, arra van szükség, hogy elfogadjon téged “vezetőnek”, de ne azért, mert fél tőled (“Büntetést kapok, ha nem csinálom”) vagy mert érzelmileg labilisnak érzi magát (“Anya nem fog szeretni, ha nem csinálom meg”), hanem azért, mert ez a természetes a számára. Az együttműködésre való készség egyensúly, amit fenn kell tartani: a gyermek néha lázad ellene, nem akarja csinálni, amit mondasz, mert éppen fontosabb elfoglaltsága van stb. Ilyenkor nem az az út, hogy “akkor is úgy van, mert azt mondtam”, hanem teret kell engedni neki is (“Ezt a mesét még végignézheted, de ha vége van, lekapcsoljuk a tévét és elpakolod az autóidat”) és egyértelművé kell tenni azt is, hogy bizonyos dolgokat igenis meg kell tenni, akkor is, ha fárasztóak, kényelmetlenek stb.

5. “Feküdj le szépen és aludj el!”

A legtöbb szülőnek (még nekem is) önkéntelenül is kicsúszik a száján ez a mondat. De hogyan kell “elaludni”? A gyerekek nem tudják ezt, mert maga az “elalvás” komplex fogalom. Van, amelyik gyerek még ki is mondja: “Nem tudok elaludni”. Éppen ezért nem arra kell kérni őket, hogy aludjanak el, inkább arra, hogy “Feküdj le szépen az ágyba, maradj nyugton, hunyd be a szemed és egyszercsak elérkezik az álom” Ez már számára is megvalósítható dolog, tudja mit kell tennie és ha határozottan kéred, meg is teszi.

Egymás hullámhosszán – A biztonságos kötődés jelentősége

A kötődés jelenségéről röviden

“Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége.”
(Erich Fromm az anyai szeretetről)

A kötődés egy láthatatlan, rugalmas kötelék anya és gyermeke között, melynek célja az éretlen és tapasztalatlan utódot a biztonságot nyújtó anya közelében tartani. A kötődés tulajdonképpen egy jól fejlett szabályozórendszer, melynek működése a gyermek mozgékonyságának növekedésével párhuzamosan válik hangsúlyossá. A 7-8 hónapos gyermeket két, egymásnak ellentmondó vágy vezérli: felfedezni a világot, megérinteni, megtapasztalni mindent, illetve ezzel szemben keresni a biztonságot, az ismerősség érzését nyújtó anya közelségét. A kötődési rendszer e két vágy között próbál egyensúlyt teremteni: felfedezésre sarkallja a gyermeket, mikor az édesanya elérhető és jelenlétével biztonságot sugároz, egyedüllét vagy veszélyhelyzet esetén azonban a biztonságot jelentő anya keresését és a megnyugvás utáni vágyat erősíti fel a gyermekben. A kötődési rendszerben – optimális esetben – természetesen az édesanya is részt vesz, a gyermek távolodása, sírása esetén az anya közelít gyermekéhez, felveszi és megnyugtatja őt. A kötődés tehát egy komplex viselkedési rendszer, melyben mind az anyának, mind a gyermeknek aktív, kezdeményező szerepe van, természetesen eleinte az édesanyát terheli a nagyobb felelősség, ő felel az egyensúly fennmaradásáért. A kötődéselmélet szerint a biztonság élményének ezen korai megtapasztalása – illetve ennek elmaradása – mentén kiépül a gyermekben egy modell, mely későbbi kapcsolatainak is alapjául szolgál. A biztonságosan kötődő gyermekek később magabiztosabbak, társaságban jobban feltalálják magukat, együtt érzőbbek társaikkal és közeli kapcsolataikat valódi érzelmi mélység jellemzi. Így válik érthetővé, hogy miért felbecsülhetetlen fontosságú az édesanya válaszkészsége, érzékenysége az első évek során, és mennyit tudnak ártani a különböző, sokszor ismeretlen eredetű gyermeknevelési dogmák.

A biztonságosan kötődő gyermek 

A biztonságos kötődés első látásra paradox jelenségnek tűnhet, ha a kötődés fogalmát a ragaszkodással azonosítjuk; a biztonságosan kötődő gyermek el mer távolodni anyjától és amíg anyja látótávolságon belül van, nyugodtan fedezi fel a világot. Bízik édesanyjában, hogy veszélyhelyzet esetén segítségére siet, így bátran nekivág az ismeretlennek. Ezek szerint nem az a „jó gyerek”, aki nem mozdul el édesanyja mellől, ugyanígy nem számít „jó viselkedésnek” a 12 hónapos gyermek részéről, hogy csendben várja vissza édesanyját, aki elhagyta a szobát. A biztonságosan kötődő gyermek az évek során egyre inkább önmagába építi az édesanya által nyújtott biztonságot, így válik majd kezdeményező óvodássá, magabiztos és kihívásoktól nem félő felnőtté.

A kötődési minták folytonossága, stabilitása – Kötődés egy életen át

A kötődéselmélet egyik meghatározó fogalma a belső munkamodell: ez az a modell, melyet a gyermek korai tapasztalatainak mentén már első életévében kiépít. A felnőttkori kötődési stílus leginkább a közeli kapcsolatok minőségében mutatkozik meg, hiszen a kisgyermekkorban kiépült belső munkamodell egy szoros, intim kapcsolatban átélt élmények alapján íródik. Így akinek a legkorábbi kapcsolat nem tudta a biztonság érzetét nyújtani, maga a közeli kapcsolat élménye sem lesz feltétlenül pozitív, felnőttként ezért kerülheti a valódi érzelmekkel átitatott kapcsolatokat. Követéses vizsgálatokból tudjuk, hogy az egy éves korban mért kötődési mintázat előrejelzi a felnőttkori kapcsolatok minőségét, sok esetben mennyiségét. A kötődési minták stabilitását illetően elmondhatjuk, hogy a csecsemőként kialakított modell nagy valószínűséggel egész életünkön át jelen lesz, és úgy alakítja kapcsolatainkat, hogy legtöbbször tudomást sem szerzünk erről a formáló erőről. Hangsúlyoznunk kell azonban ennek a modellnek a nyitottságát. A bizonytalanul kötődő gyermekekből is lehetnek – bizonyos körülmények között – mély, tartalmas kapcsolat átélésre képes, biztonságosan kötődő felnőttek. A belső munkamodell átírása azonban nem egy pár napos folyamat eredménye, tulajdonképpen pótolni kell a gyermekkorban kiesett biztonságot nyújtó hátteret.

Gyermekgondozás a kötődéselmélet tükrében

A gyakorló vagy leendő édesanyát sokszor leginkább a közvetlen gyermekgondozási tanácsok érdeklik, olyan hasznos tudnivalók, melyek segítségére vannak a gyermek ellátásában a mindennapok során. A kötődéselmélet túlmutat a legtöbb olyan nevelési módszer hatáskörén, melyek csak arra hivatottak, hogy ott és akkor elcsendesítsék a gyermeket.

A kötődéselmélet legfontosabb motívuma az anya érzékenysége és válaszkészsége minden helyzetben. Ez a tanács könnyen átfordítható a gyakorlatba: figyeljünk oda gyermekünkre, tegyünk valódi erőfeszítést annak érdekében, hogy kitaláljuk, mi okozza bánatát, örömét és megfelelően reagáljunk ezekre. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy komolyan vesszük gyermekünk nekünk szánt jelzéseit és minden esetben reagálunk rá. Egy kisgyermeket magára hagyni szomorúságában, bánatában, félelmében, fájdalmában nagyon súlyos következményekkel járhat, akkor is, ha másnap ezt még nem látjuk. Ezekben a helyzetekben kinevetni, nem komolyan venni gyermekünk félelmét szintén súlyos hiba. Nem mi döntjük el, hogy gyermekünk mit hogyan él meg, a lehetőség azonban mindig ott van: felvenni és megnyugtatni a síró vagy már szavakkal segítséget kérő gyermeket. Ennél készebben kapható recept nincs! És két egyforma gyermek sincs! Tehát az a tanács, amely azt mondja, hogy hány óránként mennyit egyen és aludjon a baba, éppen magát a gyermeket téveszti szem elől! Ismerjük meg gyermekünket, étvágyát, alvásigényét, igényét a közelségre, a társaságra és ennek megfelelően cselekedjünk. Ez a megismerés sokszor nem könnyű és valóban sokkal egyszerűbbnek tűnik és kevesebb energiát is igényel egy előre meghatározott menetrend, mely szerint berendezzük a baba életét, sőt így miénk lehet a kompetencia hamis illúziója is: tudom mikor éhes vagy álmos a gyerek. Így a bizonytalanság helyett kapaszkodhatunk egy mesterséges rendszerbe, mely ugyan átmenetileg megkönnyítheti életünket, hosszú távon azonban biztosan új, komolyabb nehézségek elébe nézünk. A gyermek édesanyján keresztül tanulja meg önmagát is; egy éhes csecsemőre azt mondani, hogy fáj a hasa és rázogatni szoptatás helyett komoly deficitet jelenthet a gyermeknek saját érzéseinek, érzelmeinek feltérképezése során.

Bátorság, elhatározás és kitartás kell ugyan hozzá, de sokkal jobban megéri saját magunkra és arra a képességünkre hagyatkozni, mellyel megismerhetjük a baba valódi igényeit. A „jutalom” felbecsülhetetlen: olyan kapcsolat anya és gyermeke közt, mely a valóságos igények kielégítésén és egymás megismerésén alapszik. Ennek érdekében bátran hagyatkozzunk önmagunkra: szoptassuk annyiszor a babát, ahányszor kéri, ha úgy látjuk helyesnek aludjunk vele egy ágyban addig, ameddig a baba – aki már eközben kisgyermek lett – önmaga nem mond le az általunk nyújtott közelségről.

Egymás hullámhosszán – lelki köldökzsinór baba és mama között

Manapság rengeteget hallunk, olvasunk arról, hogy milyen meghatározó szerepe lehet egy ember életében annak, ahogyan őt még magzat korában várták, ahogyan viszonyultak hozzá a szülei, s amilyen fizikai és lelki hatások érték még születése előtt.

Az anyaméhben töltött hónapok hatása a későbbi személyiségfejlődésre

A gyermeket pár száz évvel ezelőtt még nem tekintették külön személyiségnek. A 19. században már akadt olyan nézet, mely szerint az értelem, a lelki élet már a születés pillanatában elkezdődik, Freud után azonban bizonyossá vált, hogy már az anyaméhben töltött hónapok is befolyásolhatják a későbbi életet. Amikor ugyanis pszichiátriai betegeken pszichoanalízist végeznek, azaz a legmélyebb emlékeikben kutatnak, kiderült, hogy bizony mélyen elfojtva ezek az emlékek is bennünk élnek. Amikor az anya még nem is tudja, hogy a kicsi egyáltalán beköltözött a pocakjába, a baba már akkor is érző lény, és már ezek az első anyaméhben töltött hónapok is kihatással lehetnek későbbi személyiségére, életére.

A magzat már az anyaméhben érzékeli a következőket:

• Hallja a külvilág hangjait, az élesebb zajoktól megijed, összerezzen
• Hallja az anya szívverését, pl. stresszes helyzetben a gyorsabb szívverést, így akaratlanul is tanúja lesz, ha idegesek vagyunk valami miatt
• Érzékeli a hormonális változásokat, sőt a hormonokból kap is valamennyit (a stresszhormonokból is)
• A hatodik hónaptól érzi a fájdalmat
• Lát is: fényeket, foltokat
• A bőrérzékelés kezdettől fogva működik, ez a legjelentősebb

Az anyaméhben átélt tapasztalatok bizonyítottan befolyásolják a babaszületés utáni személyiségét, kapcsolatait, fejlődését. 1970-es évektől kezdve több nagy empirikus vizsgálat igazolta például, hogy a nem kívánt gyermekek testi és lelki fejlődése szignifikánsan elmarad a kontrollcsoportokétól,  illetve többen lesznek közülük szociálisan deviánsak, kísérelnek meg öngyilkosságot. Különböző vizsgálatok már a II. Világháború után igazolták, hogy fronton harcoló férjükért is aggódó, szorongó várandós anyák felgyorsult szívfrekvenciája születendő gyermekükben is megjelenik, sőt ifjú korukig is fennmarad.

Lelki kapcsolat kialakításának módszerei

Ma már számos módszer létezik, melyek segítenek abban, hogy megtudjuk, hogyan érzi magát a kis pocaklakó, hogy jobban megismerjük őt, érzéseit, hangulatait, vágyait, félelmeit, s hogy szorosabb kapcsolatba kerüljünk vele, s hogy ezáltal a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk számára a várandósság 9 hónapja során. Ilyen módszer lehet egy egyszerű vizualizációval kísért meditáció, a kismama jóga, és a magyar szakemberek által kidolgozott kapcsolat-analízis is. Talán ez utóbbi módszer a legkevésbé ismert a mindennapokban, így ennek rövid bemutatásával próbálom megvilágítani, hogy milyen nagyszerű lehetőségeket rejt egy ilyen találkozás a babával.

Anya – magzat kapcsolat-analízis, avagy lelki köldökzsinór

A módszer egyik megalkotójának, Hidas Györgynek a szavaival megfogalmazva „Az anya-magzat kapcsolat analízis feladata az, hogy segítsen az anyának felvenni, fejleszteni, harmonizálni születendő gyermekével, méhével meglevő, természetes kapcsolatát és segítse lélektani oldalról felkészíteni mind a magzatot, mind az anyát a születésre-szülésre. Célja továbbá, hogy átvilágítsa a leendő anya lelkét, segítse várandósságával kapcsolatos esetleges konfliktusait, problematikus viszonyait rendezni. Az anya és születendő gyermeke között meglevő természetes kapcsolatot az anya az analitikussal együtt tovább tudja építeni az analízis során és addig tudattalan dimenziók válnak ezúton elérhetőkké. A kapcsolatanalízis az anya relaxált állapotában történik. Az az instrukció, hogy ebben az elengedett állapotban szelekció nélkül fogadjanak be minden testérzetet és ezek útján érjék el méhüket. Méhüket megszemélyesítve kérjék meg, hogy engedje be őket, lakhassák azt be, érhessék el gyermeküket. Bejutva a méhükbe a kismamák érintkezésbe lépnek magzatukkal, testi kontaktust élnek át, érzelmeket, gondolatokat cserélnek vele. Későbbi beszélgetésben felszínre kerülhetnek a várandóssággal, szüléssel kapcsolatos esetleges lelkiismereti problémák, bűntudatok, félelmek, félelmek például attól, hogy nem lesznek képesek gyermeküket megvédeni az élet nehézségeitől. A szüléstől való félelem mögött gyakran a tudattalanból ható saját születési traumájuk élménye munkál. Az ülések menete a 36. hét után megváltozik, amikor elkezdődik a felkészülés a szülésre.”
Nagyszerű dolog, hogy ilyen, és ehhez hasonló módszerek segítik a leendő édesanyákat, hogy egyre szorosabb kapcsolatba kerüljenek a babákkal. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem is olyan új gondolat a lelki köldökzsinór eszméje, hiszen a keleti kultúrákban nagy hagyománya van a magzatok, az újszülöttek és a csecsemők tiszteletének. A lélekvándorlás szerint a lélek mindig továbbköltözik más-más testbe, így már a magzatban is jelen van, és folyamatos fejlődésre ösztönzi az ember személyiségét egészen a fogantatástól kezdve. Ezekben a kultúrákban mindennapi rítusok, technikák és módszerek segítik a magzattal való kapcsolatfelvételt. Nincs analízis, nincs jógaóra, van azonban lehetőség a meditációra, elmélyülésre, és a ráhangolódásra.

Azért fontos ezt hangsúlyoznunk, mert nem mindenkinek van rá módja, hogy kismamajógára vagy kapcsolat-analízisbe járjon. Szeretnék megnyugtatni minden leendő édesanyát, hogy mindezek nélkül is képesek vagyunk kapcsolatba lépni gyermekünkkel, képesek vagyunk a lehető legjobb körülményeket biztosítani a számára, ha mi magunk képesek vagyunk elfogadni az anyává válással járó változásokat, ha képesek vagyunk megváltoztatni a fontossági sorrendeket, és képesek vagyunk időt és energiát szánni arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a gyermekünkkel. Egyedül is megpróbálhatjuk felvenni a kapcsolatot a magzattal. Otthon is elvégezhető egy rövid 10 perces meditáció. Kellemes zene mellett összpontosíthatunk a testünkből érkező jelzésekre. Elképzelhetjük, hogyan is néz ki a baba odabent a pocakban, mit csinál, mit érez, mit gondol. Beszélgethetünk vele, megoszthatjuk vele saját érzéseinket, örömeinket és félelmeinket.

Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy nincs szükség a fent említett módszerekre. Véleményem szerint azonban a várandósság és a gyermekszülés-születés egy olyan természetes folyamat, melyben anya és magzat között egy olyan csodálatos ősi, ösztönös kapcsolat alakul ki, melyhez egy egészséges társadalomban, egy egészséges nő számára nem kell segítség. A probléma az, hogy a világ, amelyben élünk, távolról sem mondható egészségesnek, így egyre inkább szükségessé válnak azok az eszközök, melyek pótolják vagy erősítik ezeket az egyre gyengülő ősi képességeket, adottságokat. Ne gondoljuk azonban, hogy rosszabb édesanyák leszünk akkor, ha nem vesszük igénybe ezeket a segítségeket, csak csendben, elmélyülten üldögélünk egy magányos fa alatt, miközben hallgatjuk a bennünk cseperedő kis ember jelzéseit, figyeljük rezdüléseit és reagálunk rá saját érzéseinkkel, gondolatainkkal, és teljes lényünkkel.

A gyermekkel töltött idő avagy a gyermek szülők nélkül töltött ideje

Kisgyermekek esetében igyekezzünk mindig arra a kérdésre válaszolni, hogy a gyermek adott helyen, adott körülmények között, adott felnőtt vagy felnőttek felügyelete mellett mennyire érzi magát biztonságban, ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, hogy mennyi időre hagyhatjuk magára gyermekünket, mennyi ideig maradhatunk távol tőle?

Számos kutatás foglalkozik például a bölcsődei ellátás pozitív, illetve negatív hatásaival, de e tekintetében a mai napig sok a vita a pszichológusok körében. Nem könnyű állást foglalni ebben a kérdésben, főleg, hogy nagyon különbözőek a bölcsődék, van, ahol igen magas színvonalú az ellátás, de sajnos van, ahol nagyon sok gyerek van egy csoportban, nincs elég gondozónő, kevés a játék és kevés a gyerekekre jutó figyelem.  Mindezzel együtt, a kutatások azt mutatják, hogy ha a gyermeket két éves kora után adják be a bölcsődébe, ahol jól képzett, lelkiismeretes gondozónők foglalkoznak a kicsikkel, akkor annak számos pozitív hatása lehet. Értelmi fejlődésükre, szociális készségeikre feltétlenül pozitív hatással van. Később többnyire gond nélkül illeszkednek be az óvodai közösségbe és az iskolába. Ezek a gyerekek könnyebben megszokják az óvodai rendet, kevesebb probléma van velük az óvodában az étkezéssel, alvással, tisztasági szokásokkal. Nagyon sok modern kutatás kimutatta, hogy javul az ötéves kor előtt intézménybe kerülő gyermekek kognitív teljesítménye (IQ). Ezek a pozitív változások azonban nem terjedtek ki az érzelmi egészségre és intelligenciára (EQ).

Az első három év meghatározó szerepe

És itt elérkezünk a kérdés árnyoldalához. Az első három életév a személyiségfejlődés és az emocionális fejlődés szempontjából meghatározó jelentőségű, melyek optimális alakulásához elengedhetetlenül szükséges az állandóan jelenlevő, biztonságot nyújtó egy személy (általában az édesanya) jelenléte. Aki képes tökéletesen ráhangolódni a gyermekre, fél szavakból, fél mozdulatokból is megérti a kicsit, aki szegényes kommunikációs eszközeivel nem képes még igényeit és szükségleteit közölni az idegenekkel. Nem csupán a biológiai szükségletek megfelelő kielégítéséről van itt szó, hanem olyan pszichológiai jelenségekről, mint az érzelmek tanulása, az érzelmek és az élmények megoszthatósága, mely mind az elsődleges gondozó segítségével történik. Nem beszélve arról, hogy az élet első évében a legfontosabb fejlődési feladat nem más, mint megtapasztalni azt, hogy a világ egy biztonságos hely, ahol vigyáznak ránk, s ahol kialakulhat az a bizonyos ősbizalom, mely az emberi kapcsolatok későbbi alapját képezi. A biztonság elvesztése ebben a korban számos felnőttkori pszichológiai, pszichiátriai megbetegedés gyökere lehet. Az intézménybe kerülés sokszor fejlődésbeli visszaesésekkel jár (pl. újra bepisil a már szobatiszta gyermek, agresszív lesz, dadogni kezd, éjszaka felriad). Ezeket a jelzéseket mindig nagyon komolyan kell venni. Bölcsődei gondozónők beszámolói szerint a 1,5 évesnél fiatalabb bölcsődések sokszor mutatják a hospitalizáció tüneteit. Igaz ugyan, hogy nem sírnak, de kedvtelenül, és érdektelenül fekszenek az ágyukban, nem mutatnak érdeklődést sem a gondozónők, sem a társaik iránt. A modern pszichológiai kutatások olyan idegrendszeri kutatásokkal kapcsolódnak össze, melyek eredményei egyértelműen kimutatják, hogy az ötévesnél fiatalabb gyermekeknél a kortizol nevű stresszhormon szintje szignifikánsan magasabb, amikor az intézményben tartózkodnak, mint amikor szüleikkel vannak együtt. A megdöbbentő eredmény az, hogy ez a jelenség azoknál a gyerekeknél is tapasztalható, akik nem sírnak és látszólag jól érzik magukat a bölcsődében. A kutatók feltevése szerint ezek a gyerekek már kicsi korukban megtanulták elfojtani az érzelmeiket. Ez azért rendkívül aggasztó, mert ha nem látszanak izgatottnak vagy elkeseredettnek, akkor nem valószínű, hogy megkapják a vigasztalást, amire szükségük lenne.

Amennyiben gyermekünk elhelyezésekor a bölcsőde mellett döntünk, nagyon fontos, hogy kellő időt szánjunk a beszoktatásra. Szakmailag elfogadhatatlan a köztudatban még ma is élő felfogás, hogy a gyermeknek jobb, ha a szülő gyorsan „lelép”, mert akkor nem kezd el ordítani a búcsúzkodás alatt. Én mindig azt javaslom, hogy ilyen kérdésekben próbáljunk meg elképzelni egy ehhez hasonló helyzetet, ami velünk, felnőttekkel történne meg. Képzeljük el például, hogy a férjünk egy reggel váratlanul eltűnik mellőlünk az ágyból, és estig nem ad hírt magáról. Hogyan éreznénk magunkat? Mire gondolnánk? Fontos, hogy a gyermek számára kiszámítható legyen az új helyzet, tudja, hogy mi történik vele, hogy ki és mikor fog érte jönni, mert mindezek segítik őt, hogy biztonságban érezze magát.

Önállóság kezdete, kizárólag biztonságban ismerős felnőttel

Nem szabad azonban azt a következtetést levonni mindezekből, hogy gyermekünk első életéveiben nem mozdulhatunk el mellőle. Egyes pszichológusok kifejezetten ajánlják, hogy a gyermeket 1-1 órára bízzuk olyan családtagokra, barátokra, akikben megbízunk, és akiket a gyermek is jól ismer, hiszen szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogy egy rövid távollét után anya és apa visszatérnek. Tudnunk kell viszont, hogy a gyermek számára az első néhány hónapban nem létezik a tárgyállandóság fogalma. Ez azt jelenti, hogy ha valami kikerült a látóteréből, az a számára megszűnt létezni. Az ő számára nincs jövő, amelyben édesanyját majd újra látni fogja, aki most eltűnt, az elveszett mindörökre. Ha ezzel az érzéssel próbálunk meg azonosulni, akkor átélhetjük, hogy mennyire ijesztő lehet egy kisgyermeknek elszakadnia a szüleitől. Nagyon rövid időre azonban már csecsemőkorban is rábízhatjuk gyermekeinket egy számára ismerős felnőttre. A gyermek számára hasznos azonosulási folyamat éppen ekkor kezdődik el. Az anya hiányában a gyermek megpróbálja saját magában életre kelteni a szülőt, arcán megjelenik édesanyja mosolya, kezével anyja gesztusait utánozza. Ami ehhez elengedhetetlen, hogy a gyermek eközben biztonságban érezze magát egy ismerős felnőtt társaságában, ismerős helyszínen, ismerős tárgyak között, és csupán rövid ideig. Amennyiben csak van rá lehetőség, a gyermek tehát saját otthoni környezetében maradjon olyan felnőttel, akit jól ismer, vagy akivel kellő ideje volt megismerkedni, s ez a személy állandó legyen.

Ha a néhány óra után egy élményekkel haza érkező boldog és feltöltődött szülőpárt kap kárpótlásul, az fejlődését nemhogy hátráltatni, hanem nagyban segíteni fogja. Nem beszélve arról, hogy a gyermeknek két energikus és vidám, egymást segítő és támogató, harmonikus kapcsolatban élő szülőre van szüksége. A szülők számára a jó párkapcsolat kiegyensúlyozottságot és rengeteg pozitív energiát jelent. Erre mindig érdemes és fontos időt szakítani.

A baba fejlődését elősegítheti a játszócsoport, egyéb közös program a mamával együtt

Van olyan kisgyermek, aki hosszú órákat eltölt a babysitterrel, vagy a nagyszülőkkel, és félelemnek, izgatottságnak semmi jelét nem mutatja. Van azonban olyan gyermek is, aki egy pillanatra sem képes elszakadni édesanyjától. Őt segíteni és támogatni kell abban, hogy egyre nagyobb biztonsággal mozogjon idegen helyzetekben is, de semmiképpen nem szabad kitenni olyan szeparációnak, mely traumát jelenthet a számára. Ebben az esetben nagyon jó átmenet lehet a bölcsődei játszócsoport vagy baba-mama klub, mely lehetőséget nyújt a gyermek számára, hogy anyja jelenlétében ismerkedjen a többiekkel, a gondozónőkkel, az idegen hellyel. A nehezen oldódó gyermeknél a szokásos 2 hét beszoktatás nem elegendő idő. Ezeknek a gyerekeknek is szükségük van az új ingerekre, a gyerekközösségre, tehát nem javaslom, hogy a félős gyerekekkel maradjanak otthon az anyukák, mert az csupán a nehéz helyzetek elkerülését jelenti, de nem visz közelebb a megoldáshoz. Menni kell, de ismerős csoportba, azonos időpontban, rendszeresen, kezdetben anyával, később nagyon rövid ideig anya nélkül, aztán fél napot, majd egy-két fél napot, és így tovább.

Az ilyen gyerekek szülei számára sokszor rendkívül kimerítő az állandó fizikai jelenlét biztosítása. Ezek a gyerekek mindig édesanyjuk szoknyája mellett vannak, nem szívesen maradnak egyedül még a saját szobájukban sem. A felnőtt jelenléte azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyermeket a nap 24 órájában „szórakoztatni” kell. Fontos ugyan az a tanulási folyamat, melyben a gyermek elsajátítja az önálló játék képességét, de erre minden gyermek csak a számára biztonságot nyújtó felnőtt támogatásával, kezdetben annak jelenlétében képes. Igazán elmélyedni a játéktevékenységben ugyanis csak a magát teljes biztonságban érző, kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil kisgyermek képes. Nem véletlen, hogy az érdekesebbnél érdekesebb színesebbnél színesebb játékok helyett a gyermek számára sokszor sokkal vonzóbb az a tevékenység, melyet édesanyjával együtt végezhet. Ne törekedjünk tehát arra, hogy gyermekünket a nap 24 órájában foglalkoztassuk, éljük vele együtt az életet, főzzünk, mossunk, takarítsunk, de engedjünk, hogy a közelünkben lehessen, és ne sürgessük, hogy szobájában önálló tevékenységgel elfoglalja önmagát.

Szülői (anyai) félelmek, változó érzelmek – bezártság, lehangoltság, depresszió

Beszélnünk kell egy ehhez kapcsolódó rendkívül fontos kérdésről, melyről az édesanyák sokszor nagyon nehezen és szégyenkezve beszélnek. Minden egészséges felnőtt ember számára fontos, hogy feltöltődést, kikapcsolódást nyújtó tevékenységet is végezzen a gyermek otthoni gondozása és a háztartási munkák mellett. Különösen igaz ez akkor, ha megjelennek a depresszió első jelei.  Definiáljuk először is az ehhez kapcsolódó fogalmakat. Szülés utáni depresszióról (post partum depresszió) a következő tünetek tartós fennállásakor  beszélünk: gyakori sírás, túlzott érzékenység, alvászavar (nem tud aludni vagy az egész napot átalussza), étkezési zavarok (étvágytalan vagy egész nap eszik), képtelen vagy nincs késztetése önmaga és az újszülött ellátására, túlzott aggodalmaskodás. Ha a tünetek 2-3 hétnél tovább fennállnak, valószínűleg szülés utáni depresszióról van szó, melynek gyógyításához szakember segítsége szükséges. Ezt a problémát önmagában a kikapcsolódás vagy akár a munkába állás ténye nem fogja megoldani.

Más a helyzet akkor, amikor az anya úgy érzi, hogy a bezártság, a gyerekkel való állandó foglalkozás, a felnőtt társaság hiánya, a szellemi tevékenység, az alkotás vagy a pénzkeresés hiánya idegessé és türelmetlenné teszi, egyre indulatosabban bánik gyermekével és sokszor a párjával is, és ezzel egy időben egyre erősebb késztetést érez arra, hogy visszatérjen dolgozni. Ez az anyuka nem lesz képes a nap minden percében tökéletesen ráhangolódni gyermekére, valódi örömmel elmélyedni a közös játékokban. Fizikailag ugyan gyermeke mellett tölti az idejét, érzelmileg azonban mégsem áll rendelkezésre a gyermek igényei szerint. Ilyenkor mérlegelni kell, figyelembe véve minden családtag egyéni igényeit és szükségleteit. Nincs olyan kutatás, mely választ ad arra a kérdésre, hogy mikor optimális az édesanyáknak visszamenni dolgozni. Ezt minden családban, minden szülőpárnak, és elsősorban minden édesanyának saját magának kell eldöntenie. A következő kérdéseket azonban mindig érdemes végiggondolni: Milyen szerep illik hozzánk a legjobban? Otthon lenni a gyermekünkkel, vagy visszatérni főállásban dolgozni? Képesek leszünk megosztani magunkat a kettő között? Hogy fogjuk viselni, ha más fog vigyázni a gyermekünkre? Szorongunk a gondolattól is, vagy nincs kétségünk afelől, hogy gyermekünknek jó helye lesz a gondozónő mellett vagy a bölcsődei csoportban? Képesek leszünk-e bűntudat nélkül munkába állni, vagy gyermekünk nap, mint nap érzékelni fogja a saját bizonytalanságunkat? Hogyan éljük majd meg, ha lemaradunk gyermekünk néhány fontos fejlődési állomásáról? (első szavak, első lépések) Mennyi erőnk van? Pénzhiány miatt kényszerülünk dolgozni, miközben így is elég kimerültnek érezzük magunkat, vagy túlteng bennünk a tenni vágyás, és feltöltődést is várunk a munkába állástól? Elegendő segítséget kaphatunk-e a férjünktől és más családtagoktól? Mennyire rugalmas a munkakörünk és a főnökünk? Milyen következményekkel járna a pályafutásunkra, ha nem mennénk vissza? Létezik-e köztes megoldás? (részmunka, távmunka, rugalmas munkaidő)

Lehetetlen tehát megmondani, hogy mikor érdemes vagy mikor szabad az édesanyáknak munkába állniuk. Az biztos, hogy a gyermekével állandóan türelmetlen, frusztrált és ideges anyuka nem a legjobb társaság gyermeke számára. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a teljes munkaidőben való munkába állás az első két-három évben, lehet, hogy az anya jólléte szempontjából előnyös, de a gyermek szükségleteit tekintve szakmailag megkérdőjelezhető. Abban is egyetértenek a pszichológusok, hogy a korai időszak oly mértékben meghatározó a gyermek fejlődése szempontjából, hogy amennyiben csak lehetséges, az első életévet az édesanyáknak feltétlenül érdemes a gyermekük mellett tölteniük.