Nick és amit itt hagyott

Nick és amit itt hagyott

Beszámoló Nick Vujicic a kéz és láb nélküli motivátor magyarországi előadásáról vagy több annál

Írta: Balatoni József, Jocó bácsi

Boldog vagyok, mert egy csodás életem van! Kimondom és le is írom.

A héten hatalmas megtiszteltetés ért: részt vehettem Nick Vujicic magyarországi előadásán. Sőt, ott lehettem aközött a néhány ember között, akik a tiszteletére rendezett exkluzív partin is jelen voltak. Éjjel alig tudtam, aludni, egész nap izgultam, ideges voltam, mégis csak egy világszerte meghatározó motivációs trénerrel találkozhattam, aki kicsit nekem is példakép. Feszülten, várakozással telve érkeztem meg a Nem adom fel kávézóba. Már a helynek volt egy nagyon bensőséges hangulata: a pincérek, a pultosok mind-mind fogyatékossággal élő emberek. És mosolyogtak, vidámak voltak. Azért kellett az első pohár pezsgő, hogy én is el tudjam engedni azt, hogy mi is fog ma itt történni. Aztán egyszer csak begurult Nick. A 11 órás repülőút minden fáradalma látszott az arcán, de pozitív volt és vidám. Én meg boldog ettől. Elkezdett beszélni és minden szava betalált. Odamehettem hozzá, köszönhettem neki és még fotózkodtunk is közösen. Hihetetlenül meghitt volt az egész. Hálás vagyok, hisz ez kevés embernek adatik meg az életében, ami velem megtörténhetett.

Másnap már teljes izgalomban érkeztem meg a Tüskecsarnokba. Nagyon vártam, hogy hallhassam a nagy előadást. A csarnok meg csak telt és telt. 3500 ember egy helyen, akik valamit kaptak aznap este. Egy fantasztikus társasággal voltam, akik már külön-külön is nagy élményt jelentettek, hát még együtt. Elkezdődött az este, a Nem adom fel kórus és tánckar rövid koncertjével. Tele életvidámsággal és szívszorító pillanatokkal. Nem szerettem volna sírni, de az eufória ezt hozta ki belőlem. Volt egy mozgássérült fiú, aki felment a színpadra. Két lány táncolt körülötte, majd egy váratlan pillanatban kiemelték a tolószékből és tartották, hogy ő is állhasson a színpadon. A fiú arca egy életre belém égett. Mert ott állhatott, kerekesszék nélkül. És még mindig csak az első 10 percnél jártunk, de már annyit kaptam, ami sokáig feltölti az embert. Aztán megjelent Nick, energikusan és pozitivitást sugározva. Mesélt és mesélt. Nevettem, gondolkodtam, nevettem, meghatódtam, nevettem. És ezek az érzések szinte percről percre változtak bennem. Hihetetlen ember, zseniális humorral és olyan életszemlélettel, amit érdemes átvenni és megfogadni.

Egy gondolat nagyon megragadott bennem:

„Az élet kudarc nélkül olyan, mint egy tanterem gyerek nélkül. Nem ér semmit!”

Igen, mert szükségünk van a kudarcokra. Mindannyiunknak voltak kudarcok az életében, amik jobbá, erősebbé és sikeresebbé tettek. Csak nem mindegy, hogyan tekintünk a kudarcra. A székhez szögezve ültem és nem tudtam, hova teszek el magamban ennyi jót, amit most kaptam. Teljesen belefeledkeztem az egészbe. Nick elhitette velem, hogy nincs semmi baj. Olyannyira, hogy az egyik történetnél nem esett le, miért nevet mindenki. Nick azt mondta: „Izzadt a tenyerem és remegett a térdem.” Nekem ez természetes és ott és akkor azt éreztem, hogy neki is. Mert elhittem. És ha elhiszem, akkor létezhet. Utána már magamon nevettem, hogy ez miért olyan egyértelmű nekem, amikor 1 napja egy olyan ember hatása alatt vagyok, akinek nincs keze és lába. Aztán rájöttem: mert ő így is elégedett az életével és boldog. Más pedig nem is számít igazán…

Soha nem adom fel!

Ezt eddig is így érzetem és tudtam. De tegnap felfogtam, miért is kellett nekem ott lennem. Hogy ezt a gondolatot továbbvigyem. Hogy ne legyen gyerekbántalmazás, kirekesztés, megbélyegzés. Nekem ez a dolgom. Az a hivatásom és az életem, hogy a gyerekeknek minél szebb élete legyen, minél boldogabbak legyenek. És nem adhatom fel! Nem csak magamért, hanem értük sem. Nem is fogom! Amit csak lehet, megteszek azért, hogy ezt elérjem. Eddig is erre törekedtem a szűk környezetemben, de most még elszántabban és még erőteljesebben emellé fogok állni. Nem csak a saját diákjaimnál, hanem ennél sokkal nagyobb körben. Mert tenni akarok a gyerekekért, akik a legfontosabbak. Úgyhogy neki is álltam tenni, beszélni, mesélni és példát mutatni. Tudom, hogy sokan leszünk emellett az ügy mellett. A diákjaim és én biztosan. A többi meg úgyis jön magától…

Még egy szó: KÖSZÖNÖM!!!!!