Hová lettél kamaszkorom? Célkeresztben a japán oktatás

Hová lettél kamaszkorom? Célkeresztben a japán oktatás

A világ oktatási élvonalában (is) járó Japánnak sajátos kultúrája van, és a neveléssel illetve a tanítással-tanulással kapcsolatban is egyedi világnézet alakult ki. Irigyeljük ezért őket? Vagy inkább sajnáljuk?

Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, mialatt a Gyermekkép és oktatás Japánban konferencia előadóit hallgattam az ELTE-n.

Anyával szabadon!

Iskolás korig a világon a legjobb japán gyereknek lenni. Japánban még mindig nagy a hagyománya annak, hogy az anya, a nő legfontosabb feladata a család összetartása, és a ház körüli munkák elvégzése. A japán anyukák emellett nem csak a testükön hordozzák jó ideig apróságaikat, hanem még a játszótereken, közösségi tereken, boltokban sem láthatunk gyereküket regulázó, visszafogó, pláne dorgáló szülőket. Hatalmas a szabadságuk, nem fegyelmezik őket, kiélhetik a gyerkőcök az összes megtapogatni való, felmászandó, felforgatható, megismerő, kísérletező kedvüket, mert a legnagyobb bűn Japánban nyilvánosan megalázni egy gyereket. Az apukájukat ezek a gyerkőcök jóformán nem is látják, mert – a legtöbbször családfenntartó apa – kora reggeltől késő estig dolgozik. Azon kevés időt, amit a csemetéjével tölt, naná, hogy nem a fegyelmezésre fordítja. Tehát: ő is hagyja a gyereket, így azok aztán kisgyerekkorban egyáltalán nincsenek keretek közé szorítva.

 

Az iskola, kultúra, mint szigorú rendszer

Az iskola „beköszöntével” azonban 180 fokos fordulatot vesz minden; az addig megszokott szabadság átfordul maximális, szigorú keretek közé szorított egyenruhába bújtatott tanulásba. Reggel 8 órától este 9-10-ig vannak még a legkisebbek is az iskolában. Ennek köszönhető az is, hogy gyakran lehet látni este 9 óra körül a metrón utazó bóbiskoló kisiskolásokat is. A kemény tanulásnak köszönhető az is, hogy a japán gyerekek a világon a legjobb teljesítményeket nyújtják az írásbeli teszteken, a verbális kommunikáció nem annyira fontos. Egyre kevesebbet beszélgetnek családon belül is. És ami az okosketyeréket illeti, ha nálunk sok telefont nyomkodó fiatalt látunk, azt náluk szorozzuk meg hárommal, minimális társasági életüket ezeken keresztül élik a fiatalok.

Sokan hallottak arról, hogy Japánban az iskolák tisztántartását a diákok végzik. Ez valóban így van, a kicsik-nagyok együtt csinálják szigorú szervezettségben a takarítást, pedáns rendben tarják iskolai környezetüket. Pillanatok alatt kitakarítják az iskolát, beleértve a mellékhelyiségeket is. Majd ezek után hazamennek, és otthon az ég világon semmit, de semmit nem kell tenniük, segíteniük. Sem takarítani, sem szemetet levinni, sem főzni… hiszen egyetlen feladatuk van csak, a tanulás.

Hagyományt őriznek, tanulják, gyakorolják pl. a nem kis hozzáértést igénylő tea-szertartásokat is. Tudják, érzik, ettől is különlegesek: a tradícióiktól.

 

Japán egyéniség? Na, olyan nincs!

Japánban prioritást élvez a csapatmunka, nem kedveznek az egyéniségnek, a fejlődést a csapatmunka szolgálja a leghatékonyabban. Hallottam egy jó hasonlatot ennek kezelésére: úgy kell elképzelni őket Japánban, mint a falból kiálló szögeket: ha van ilyen, akkor be kell verni a falba.

Tehetséggondozás, abban az értelemben, mint nálunk, egyáltalán nincs. Viszont mégis van, hiszen az iskola utáni iskolában, a jukuban a tanárok mindent elmagyaráznak még egyszer, amit a diák nem ért, de válaszolnak vagy feladatot adnak azoknak is, akiknek esetleg az órán kapott információ nem volt elegendő. Azaz: vagy megismétlik, vagy kiegészítik az addig kapott információkat.  A tehetséges diák előtt nyitva az út: a legjobb egyetemeknek szerződésük van a munkahelyekkel, nyílt titok, ki, hova tud menni dolgozni tanulmányai elvégzése után.

 

Veszteség

A japán ember udvarias, visszafogott. A japán gyerek, fiatal már kevésbé az. Lázad. Mert egyet nem kap vissza iskolás évei után: a boldog, gondtalan, gyerek- és ifjúkorát.

 

Írta: Tihanyi Rita, gyermekagykontroll-oktató