Alkottam egy világot magamnak
A Gyermekek Szövetsége által rendezett konferencián voltam, ahol a gyerekek jogairól beszéltek, és sok érdekes előadást is hallottam a témával kapcsolatban. Beültünk a sorok közé, a helyeket „Foglalt” jelzésű papírok takarták. Levettem, kinyitottam. Csak úgy, megérzésből, nem tudhattam, mit rejt a ketté hajtott A4-es papír. Meglepetés volt, kellemes meglepetés.
Hirdetettek egy írópályázatot A mi jövőnk címmel, és a papírlapocskák ezekből az írásokból rejtettek egy-egy részletet.
Szemezgettem. Egy gyöngyszem, amelyik a maga kamasz líraiságával kikövetelte a figyelmemet, arról szólt, hogy egy 15 éves milyen világot alkotna magának. Olyat, ahol nincs helye a bánatnak, és szeretet övez körül. „Hol bárhogy is döntök, bármit teszek/Mellettem állnak szerető kezek./ Jut idő nevetni, szeretni,/Barátokkal emléket szerezni.” (Csonka Lilla Csenge 15 éves)
Egy másik kamasz úgy gondolja, figyelemmel, szeretettel tudunk egy szebb, élhetőbb jövőt teremteni magunknak. Vagy egy másik, aki elmeséli, milyen lenne a legkedvesebb napja: vidám, mosolygós, sok-sok beszélgetéssel, anya palacsintájával, sporttal. Aztán köszönti a keserű jelen: hideg, sötét, buszon-nyomorgós, szakadó esővel. Nyolc órai nonstop tanulás, komor, mosolytalan arcok, 10 óra után zuhanás az ágyba.
Miközben olvastam, arcok jelentek meg. Fáradt arcok, sápadt arcok, elkeseredett arcok.
Többek között – és ő a kedvencem – Pál Feri atya is ott volt a rendezvényen, az előadása tömör, velős, lényegre törő volt, az atyától megszokott szenvedéllyel. Egy családról is beszélt, ahol az öt gyereket a szülő eső után kiterelte a szabadba, hogy együtt mozogjanak egy kicsit az egész napi taposómalom után, és az eső után a gyerekeknek megengedték, hogy gumicsizmában akkorát ugorjanak a pocsolyákba, amekkorát csak akarnak! Hogy örüljenek annak, ami van! És egy kicsit tudjanak boldogan, szabadon a pillanatnak élni…
Eszembe jutott, amikor én voltam kamasz. Mekkora boldogságot éltem át akkor, amikor a Duna közepén evezve csak a suhanást és a hullámokat néztem. És valamilyen megmagyarázhatatlan szabadságot éreztem.
Ezekben a fiatalokban pontosan megfogalmazódott a jövőkép: egy boldogabb, élhető jövő.
Felnőttek, szülők, pedagógusok! Emlékeztek az álmaitokra? Visszaderengnek vágyaitok?
Hagyjuk meg a hitüket, őrizzük meg vágyaikat, segítsük őket abban, hogy megvalósíthassák!
Gyermekeinkben a jövő!