Miért van bajban a mai szülőgeneráció?

Miért van bajban a mai szülőgeneráció?

„Drágám, azt szeretném, ha majd asszertív, önálló és erős akaratú felnőtt lennél. De amíg gyerek vagy, légy passzív, befolyásolható és engedelmes!” hangzik a sokak számára ismert mém, ami bejárta szerintem mindenki üzenőfalát. És bizony, ebben a vicces mondatban sűrűsödik a nehézség, amivel szembesülünk szülői létünkben.

Jesper Juul, dán családterapeuta szokatlan módon döntögeti a tabukat, már ami a gyereknevelésről és a családi kapcsolatokról szól. Olyan újhullámos felfogásban, mindeközben egyértelmű és hétköznapi példákon keresztül mutat a mai szülőgenerációnak tükröt, amely már-már megszégyenítő. A ma divatos, mitől a legboldogabbak a dán emberek sláger pedig alá is támasztja gondolatait, ha azok önmagukban nem lennének elég meggyőzőek. A Szülő 2.0 blog szerzője néhány olyan, a családi és szülői létünkre vonatkozó egyszerű megállapítását szedtem csokorba, ami számára felszabadítóan hatott.

Jobban, mint a szüleink?

Természetes módon az egyes generációk mindig is megkérdőjelezték szüleik megoldásait. Másképp, jobban akarták csinálni, ahogy elődeik. És az elődök minden korban nemtetszésüket fejezték ki az új generációk eljárásaival kapcsolatosan. Kezelhetetlennek és extrémnek tartották az ifjúság viselkedését és már több száz évvel ezelőtt is sokan az emberiség végét látták az új generációk viselkedésének következményeként. Napjaikra azonban minden eddiginél komolyabb paradigmaváltás állt be a családi életben, a szülői szerepben. Egyértelmű megoldások, receptek azonban nincsenek, ettől magányosak és bizonytalanok a szülők, akik érzékelik a hagyományos, hatalmi pozícióból fakadó gyereknevelés működésképtelenségét.

Kialakítani a saját családi kultúránkat

„A szülőknek ma egyénileg kell döntést hozniuk: Mi az, amit be akarunk tartani a családban?”

Meg kell találnunk saját családi kultúránk elemeit. És ez, óriási felelősségként nehezedik a vállunkra. Ez az együttműködés és elkülönülés konfliktusa. Hogyan adhatunk teret és szabadságot a gyermekeinknek, miközben irányzék vagyunk, kísérők az életben ahelyett, hogy egy feljebbvaló hatalomként tornyosulnánk felettük.

A családról alkotott elképzelésünk egyedi, a mienk, csak ránk jellemző. Ebben kell hinnünk, és ezért kell felelősséget vállalnunk. Ennek érdekében kell folyamatosan alakulnunk, önmagunkat is nevelnünk.

Ez a mi felelősségünk, és egyben teret, lehetőséget kell adnunk a gyerekeinknek is abban, hogy megélhessék saját felelősségüket. Hogy kompetensek legyenek saját életükben. Hogy aktív résztvevői legyenek a hétköznapoknak, ne csupán elszenvedői.

Meglátni a gyerekeinket

Ez nem jelenti az anarchiát vagy a fék nélküli létet. Jelenti viszont azt, hogy komolyan vesszük, partnerként kezeljük. Hogy meghallgatjuk, az időnket és a figyelmünket áldozzuk nekik. A valódi figyelmünket, a valódi kíváncsiságunkat. Azt jelenti meg akarjuk érteni, valójában kik ők, és mit, miért tesznek. Nem az elvárásainkat kergetjük, hogy szerintünk milyennek kellene lenniük, hanem érzékeljük őket magukat a világban. És ezekre a megnyilvánulásokra adunk segítő válaszokat.