„Jobb becsületesen versenyezni, mint nyerni!”

kéz- és lábfejek

„Jobb becsületesen versenyezni, mint nyerni!”

Milyen egy jó csapat? Mit nevezünk valójában csapatmunkának? Mi a jó team működési elve? Miért fontos a gyerekeknek az iskolán kívüli sport, és különböző csapatokban versenyezni? Vajon mit mondanak erről azok a gyerekek, akik ma szocializálódnak iskolán belül és kívül? Mit gondol erről egy aktív sportoló kiskamasz?

Egy társadalom oktatása minél inkább az egyéni önérvényesülésre bátorítja a gyerekeket, annál inkább arra szocializálja felnőttkorára az embert, hogy az egyéni érdekekre helyezze majd a hangsúlyt! Ez aztán a személyiségben kialakítja az önző magatartást és a túlzott egoizmust.

Lehet szidni az embereket, de így lettek szocializálva. Sokszor észre sem vesszük azt, hogy mi versenyeztetjük a másik embert:
„Na, ki ér ide hamarabb? Ki lesz az első? Miért lettél utolsó? Ki végez hamarabb? Ki a legügyesebb? Kié lesz a legszebb?”

Dicséret vagy elismerés?

Például: egy egyénileg megírt dolgozat, egyéni dicséret, egyéni munka kiemelése ártalmas is lehet a személyiségfejlődés idején. Persze szükséglet (is), hogy mindenki egyénileg is elismert legyen! De nem mindegy, hogy dicsérik vagy elismerik! Ez két különböző dolog!

A dicséret csak annyit ér el, hogy „oda meg – vissza legyél önmagadtól”, nagyképűséget és arroganciát okoz! Az elismerés jó hatású, mert az is benne van, hogy egyénileg nem lehet eljutni sehova, hiszen a megtett úton sok-sok ember, osztálytárs, szülő, gyerek segítette őt, hogy elérje azt az eredményt! Vagyis az is team munka, de háttérmunkásokkal.

Miért van jó hatása az elismerésnek?

Mert elismered az egyént és azokat is, akik segítették őt az úton. Erre érdemes emlékeztetni és tanítani a gyerekeket, meg önmagunkat is! Ezt mindenkinek fontos tudni, aki büszke az egyéni teljesítményére és önmagára! Lehetünk büszkék a megtett útért, de azokat se felejtsük el, akik az odavezető úton segítők voltak!

A standard dicséret tönkreteheti a team-kialakulást és a fejlődését a szocializációban!

Márpedig, ha valaki nem tanul meg csoportban dolgozni, nem lesz rá vágya. Ha nincs vágy, nincs késztetés, akkor viszont könnyen elmagányosodhat majd felnőttként a munkájában vagy a magánéletében. Így ez megalapozhatja azt, hogy a „közösségért tenni akarok” életmód helyett egy önzőbb életformát választ. Sok intelligens felnőttet kérdezhetnék ebben a témában. De családsegítőként most úgy döntöttem, hogy a gyerekeket kérdezem, sűrítve elhoztam, amiről meséltek:

A gyerekek beszámolója alapján:

– kevésbé szoronganak akkor, ha többen dolgozhatnak egy feladaton, és ha nem egyénileg kell megoldani magukra hagyva. (Úgy tűnik, így nem fejlődik ki a teljesítményszorongás!)
– úgy örömnek élik meg a tanulást, az együtt munkálkodást, ha többen körbeülik a feladatot (felszabadul az öröm hormonális háttere, így a tanulás minőségben történik)
– elfogadóbbnak érzik magukat, ha többen dolgoznak egy feladaton (megszületik az, hogy mindenkire szükség van egy közösségben)
– az a tanár szimpatikusabb, nagyobb bizalmat éreznek afelé, aki ezt engedi a tanórán
– kevésbé érzik „iskolaszagú” feladatorientációs megoldásnak, sokkal inkább mókának élik meg, ha csapatban dolgoznak. (Úgy tűnik, többet tanulnak belőle, mintha egyénileg törekszenek a megoldásokra)
– közös örömöt teremt, mert jó együtt nevetni egy csapatban (közösség teremtő ereje)

Azt is elmondták, hogy így jobban szeretnek iskolába járni, mert úgy érzik, hogy így van értelme.

Ezen felbátorodva, készítettem a csapatmunkáról egy interjút egy kiskamasszal, akinek az élete része a mindennapos mozgás és a foci. Megtisztelő volt, hogy bizalmába fogadott és megosztotta velem a gondolatait. Még jó, hogy jegyzeteltem.

Ő tipikus vezéregyéniség, elmondása szerint még ő is tanulja a team koordinációt, de amiket megosztott velem, úgy gondoltam nektek is hallanotok kell. Én csak ültem, jegyzeteltem, tanultam tőle, és azon gondolkodtam, hogy kedves felnőttek, van mit fejlődnünk még. Feltettem neki egy kérdést, elég komplex és tanulságos választ kaptam.

Milyen egy jó csapat a csapatsportokban, és milyen az igazi csapatmunka?

„Szerintem nagyon fontos, hogy az a csapat, aki nem tudja segíteni a gyengébbeket, az nem lehet sikeres. A legnagyobb siker, ha ez sikerül, olyankor mindannyian büszkék vagyunk magunkra. Például, ha valakit bántanak, akkor oda kell menni, megvédeni és jelezni a bírónak, ha ő nem tudja magát megvédeni. Ha pedig elront valamit, akkor én biztatni szoktam: „Nem baj, máskor majd jobb lesz!” Sok passzt kell neki adni, hogy fejlődjön. Fontos rá is felnézni.

Az a jó csapatjátékos, aki képes lepasszolni a labdát. A legnagyobb ziccerben is! Másnak is lehetőséget kell adni. A gólpassz sokkal többet ér, mint a gól.

Fontos, hogy ne nagyképűek legyünk, hanem szerények. Mi biztatni is szoktuk egymást. Akinek nem olyan ügyes a technikája, biztatjuk és össze szoktunk fogni egymásért!

De az is fontos, hogy ismerjük egymást, mert akkor könnyebb a pályán összefogni. Aki éppen nem jól teljesít, az ne haragudjon magára! Nem szabad egymást ilyenkor kiközösíteni!

Néha, ha lesérülünk, akkor nagyon dühösek vagyunk. Én mindig küzdök, és akkor vagyok dühös, ha nagy a védői hiba! Természetes, hogy egy csapat nyerni akar.

De jobb becsületesen versenyezni és játszani, mint nyerni! Például, ha valaki eldobja magát a pályán, jobb, ha bevallja, és nem színészkedik csak azért, hogy tizenegyest rúghasson. Amúgy a kapus egy fontos csapatjátékos. Rémálma a potyagól. Az a jó, ha a bíró becsületes és igazságos. Akkor a csapatok jobban teljesítenek! Ha az edző jó és csapatjátékos, akkor a csapat is jó ebben.

Szerintem az a jó edző, aki szigorúan és maximalizmussal irányítja a csapatát. Mindent belead. Mert akkor mi is! Egy edzőnek nem dolga, hogy mindent megengedjen nekünk, mert a „fagyi visszanyal”. Az nekünk sem jó! Minden csapatnak és csapatjátékosnak szüksége van egy jó edzőre, aki elmondja, hogy kinek mi a dolga a csapatmunkában. Mi meg igyekszünk azt megcsinálni együtt, egymásért! Úgy, hogy közben egymást segítjük!”

Elképzelhető, hogy a jövő sportmenedzserével készítettem interjút, mindenesetre én nem jutottam szóhoz, hogy egy kiskamaszban ilyen szinten ott a tudás és a rálátás.

Hol romlik el ez a folyamat? Vagy lehet, hogy néhány területen tényleg érettebbek ennyi idősen, mint mi voltunk? Őszintén gratulálok a szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak és az edzőknek is!

Hölgyeim és uraim, a lecke fel van adva: csoportmunkára fel!

Polus Enikő
mentálhigiénés szakember

  • ME-Se-Kö Alapítvány
  • mentálhigiénés szakember

Polus Enikő

A Me-Se-Kö Mentálhigiénés Segítő Központ és MESEKŐ Alapítvány alapítója, ügyvezetője - ezek mellett elsősorban három gyermekem édesanyja.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.