Itt van október vége, és a szülők, a kamaszok fejében máris ott motoszkál a rettegett szó: felvételi. Január, február, március, április a hónapok, amikor a családok gyakran úgy élik meg az intézményválasztást, mintha az egész életük egyetlen kártyalapon múlna. De vajon muszáj-e ennek így lennie?
Erről a témáról beszélgetett a Kamaszokkal Suttogó legutóbbi adásában Tibenszky Moni Lisa, kamaszcoach, sport mentáltréner, a Felelős Szülők Iskolája alapítója és a Kamaszokkal Suttogó podcast szerkesztő-műsorvezetője, valamint a hazai oktatás egyik legkarizmatikusabb alakja, Balatoni József „Jocó bácsi” történelemtanár, pedagógus, író, influencer.
A beszélgetés apropóját Jocó bácsi frissen megjelent, sorozatban a nyolcadik, Felvételi para – Stressz helyett tudatos tervezés című kötete adta, amely nemcsak a kényszerpályák és a rangsorok káoszából kínál kiutat, hanem egy teljesen új szemléletet is mutat a jövőtervezéshez.
A stúdióban ezúttal nem a megszokott lexikális magolásról vagy a felvételi tesztek pontszámainak osztásáról-szorzásáról esett szó, hanem arról a sokszor elhallgatott emberi oldalról, amit a szülők, a tanárok és maguk a kamaszok nap mint nap megélnek.
Hallgasd meg a szakértői beszélgetést!
TML: Miért ezt a témát, a felvételit választottad, miért lett ez a fókusz?
BJ: Egyrészt azért, mert ez egy nagyon forró téma, ami mindenkit érint, és nem szűkíteném le pusztán a középiskolai felvételire, hiszen a könyv az általános iskolai felvételitől kezdve a pályaválasztásig tud segítséget nyújtani. Körülbelül két éve gondolkodtunk együtt arról, hogy kellene egy ilyen könyv. Azt tapasztaltam, hogy bár sok helyen beszélünk erről a kamaszoknak, nem mindenki tud eljönni a tréningekre vagy egyéni konzultációra. Egy könyv által viszont sokkal szélesebb körben, szülőknek és pedagógusoknak is tudunk segítséget nyújtani.
TML: Mik azok a szempontok, amelyek eléd kerültek az interjúk és a kutatómunka kapcsán, és mi az, ami formálta a könyv alkotási folyamatát?
BJ: Az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy a gyerek vágyait nagyon sokszor kihagyjuk ebből a történetből. A szülőnek mindig az a fontos, hogy jó nevű iskola, magas pontszám vagy jó nyelvvizsga-arány legyen. Ezzel szemben a diáknak a közösségi élet, a társaság, de lehet, hogy éppen a büfé kínálata a fontos. A szülők sokszor elbagatellizálják a diákok igényeit, holott nem a szülő fog négy évig ott ülni az iskolapadban. Az első helyen a diák vágyai és álmai kell, hogy álljanak, a másodikon pedig a képességei, mert tudni kell, hogy nem minden gyerek való versenyiskolába vagy éppen alternatív intézménybe. Emellett fontos szembenézni a rangsorok kényszerével is, hiszen a top 100-as listákon túl is léteznek fantasztikus, 100%-os egyetemi bejutási aránnyal dolgozó iskolák.
TML: Ha mégis elrontják a választást, vagy változik a helyzet, milyen lehetőségek vannak az iskolaváltásra?
BJ: Ma már a középiskolákban sokkal intenzívebb a fluktuáció, mint régen. Ha valaki bekerül egy iskolába, de az első hetekben vagy hónapokban kiderül, hogy nem oda való, ma már nem végérvényes a döntés, lehet váltani. Azonban érdemes figyelni arra, hogy a különböző iskolatípusok (például technikum és gimnázium) között nehezebb az átjárás a tantárgystruktúrák különbözősége miatt. Ha valaki vált, számolnia kell azzal, hogy különböző tantárgyakból osztályozó vizsgákat kell tennie, ami az iskola rugalmasságától függően történhet augusztusban vagy akár decemberig elosztva.
TML: Mik a tudatos tervezés legfontosabb lépései, és mit hagynak ki leggyakrabban a szülők?
BJ: Az első és legfontosabb lépés a nulladik pont, hogy mindenki nyugodjon le! A gyerekek maguktól ritkán paráznak a felvételitől, a szülők és a tanárok stresszelik bele őket ebbe a helyzetbe. A szülők sokszor átveszik a feladatot a gyerektől, és mindent megcsinálnak helyette, így a gyerek elhiszi, hogy képtelen önállóan tervezni. Emellett gyakran kihagyják a tervezésből a pihenést, és sokan hétvégente is tesztlapokkal nyüstölik a gyerekeket, így van aki közülük 30-40 napot tölt el pihenés nélkül. Ugyancsak hiba elhagyni a sportot, a zenét vagy a szociális kikapcsolódást (például a bulizást) arra hivatkozva, hogy tanulni kell. Ha valaki emiatt otthon ül feszültséggel teli görcsben, egy betűt sem fog tanulni, így inkább engedjük, hogy valami, számára fontos levezető tevékenységet csináljon.
TML: A könyvben 17 híres emberrel készítettél interjút. Mi volt az a közös vonás vagy megdöbbentő felismerés, ami ezekből kirajzolódott?
BJ: Az a legfőbb felismerés, hogy mindenkinek van kudarca, és mindannyian kételkednek önmagukban, még azok az ismert, sikeres szakemberek is, akiket 10-20-30 éve látunk a televízióban vagy az újságokban. Olyan mély emberi történeteket meséltek el a kudarcaikról, a bukásokból nyert tanulságokról és a bizonytalanságaikról, amelyek megmutatják, hogy a sikerhez vezető út mindenkinek tartogat nehézségeket. Mindenki teljesen őszintén beszélt az életútjáról, ami nagyon megtisztelő érzés számomra.
TML: Hogyan épül fel pontosan a könyv, hogyan tudják használni a diákok és a szülők?
BJ: Minden fejezet egy adott témával (például pénzügyi tudatosság, stresszkezelés) foglalkozik. Az elején röviden összefoglalom a gondolataimat és a hivatalos statisztikákat, majd ezt követi az adott ismert emberrel készített hosszabb interjú, a fejezet végén pedig öt vitaindító kérdés és öt-hat gyakorlati feladat található, amelyeket egyénileg, családi szinten vagy akár iskolai osztályokban is fel lehet dolgozni.
Fekete-Vincze Beáta, egy gyermek édesanyja, kortárs festő, vizuális kommunikátor, aki több mint másfél évtizede foglalkozik alkotással.
Kommunikációs végzettsége és művészi gondolkodása együttesen határozza meg azt a nyelvet, amelyen keresztül az érzékeny társadalmi, szociális és egyéni témákhoz közelít.
A középiskolai felvételi nem csupán a megszerzett tudásról szól, hanem arról is, hogy a diákok mennyire tudják alkalmazni az ismereteiket, hogyan kezeli... Tovább
A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.
