Égi posta érkezett

Húsz nappal előbb indult, mint ahogy ígérte. Mégis időben elkezdte küldeni a jeleket. Felesleges volt kételkedni az érzésben, amely azt üzente: itt az idő.

Már két nappal előtte a zsigereimben éreztem a változást, csak úgy, mint az elején, amikor bebizonyosodott a létezése. Aztán másnap, az első tavaszi napos szombat délelőtt a piac forgatagában egy idős hölgy rám nézve felkiáltott: ez a gyerek már egy hétig sem marad benn… úgy jön majd, mint a halacska!  Akkor tudtam: Marci meg a Jóisten megint üzentek a maguk a módján. S a humoruk egyelőre mit sem változott.

Estére már kisebb fájdalmak is érkeztek jóslón, de még ekkor sem voltam biztos benne, hogy ez lesz az a nap. Éjjelre a kis titok aztán őrült mozgásba kezdett. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, mégis hiába figyeltem magam: nem fájt még úgy a fájdalom. Végül a hajnal első perceiben Marci vad táncát tűrve, mintha egy pukkanást hallottam volna… Nem sokkal utána pedig az összetéveszthetetlen jel is vele jött…

A magzatvíz felkiáltásra aztán egy másodperc alatt bújtunk pizsomából ruhába mindketten. Nem tudtuk, mi lesz, nem fogtuk fel, ami történik, csak cselekedtünk. Közben azért egyszer lopva összepillantottunk – és Kékszeművel a tekintetünk azt üzente egymásnak: ez most tényleg AZ.

A fájások lassan jöttek, mint a vízfolyás. Komótosan hömpölyögtek egyre nagyobbra és nagyobbra. Az első négy-öt óra nyugalommal telt. Befelé néztem. Mindig csak ötven másodperc –  számoltam visszafele. Hol labdán ülve, hol fel-alá járva, hol fotelben vártam őket. Igen vártam – és ez volt a könnyebb állapot. Öt-hat óra múltán fáradtam el annyira, hogy elkezdtem küzdeni velük. Utólag már látom: ettől vált nehezebbé az utolsó felvonás.

Soha nem hittem, hogy létezik ekkora fájdalom. Ilyen ösztönös, iszonyatos ősi erő. Igen, az erő ezekben a percekben minden mozgatója. Erő minden fájás, amely jön és letaszít a lábadról. Erő a tudat, hogy miért csinálod. Erő a tény, hogy nem hagyhatod abba. De a legnagyobb erő a kék szempár ott, melletted, amely nem ereszt, amely sosem hagyja, hogy feladd. És akivel egyszerre pillantod meg a legeslegvégén – minden elkövetkezőnek az elején – a világra épp megérkező másik két kék szemet.

…..

Nem sokkal később pedig hármasban az ágyon már nem is próbáltuk megfejteni a titkot, csak gyönyörködtünk benne. A szót régóta ismertük, a lényegét nem sejtettük. Most testet öltött, ámuló nagy szemekkel csodálkozott ránk, s a kezét nyújtotta felénk. Ott feküdt mellettünk. Az ÉLET. Hajszálpontosan két kiló kilencvenöt deka.

fotó: csaladivilag.hu