Ki magának karmestere: a Mindennek muzsikusa – „Dúdoló” az érzelmi intelligenciáról

Ki magának karmestere: a Mindennek muzsikusa – „Dúdoló” az érzelmi intelligenciáról

Írta: Király Eszti, pedagógus

„Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

(Babits Mihály)

Az érzelmi intelligencia fontosságáról, annak életünkben, „vertikális” és „horizontális” kapcsolatainkban betöltött szerepéről nem lehet eleget írni. És épp, mivel az érzelmek játsszák a főszerepet… Várjunk csak… játsszák?! Közelítsünk csak egy másik szempontból! Ki kottázta már le önmagát?

A Zeneakadémián nemrég egy matinékoncerten vettem részt, mellettem egy fiatal házaspár foglalt helyet egy Bozontos hétévessel és még Kócosabb, négyévesforma testvérével. A színházi hétperc gyakorlatának megfelelően csúszott a kezdés, ez pedig még harcedzett ovisoknak is izzasztó kihívás a higgadt egy helyben ülésnek nevezett mumussal szembeni ádáz küzdelemben. Ahogy az lenni szokott, Kócos izgett-mozgott-vakarózott, majd a magas, szikár frakkos ember színpadra léptekor megkettőzte a tempót. Buzgóságában a nagy ficergés közepette pislogni is majdhogy elfelejtett, ám amikor a frakkos úr felemelte a kezét, a felnőttek lehunyták szemüket és felcsendült az első szelíd hangocska, a kisfiú a következő párbeszédet kezdeményezte édesanyjával, majd Bozontossal.

–          Anyaaaaa, mi van a bácsi kezében?

–          SSShhhhhh, Balázs!! Az iskoládat!

–          Daniiiii, mi van a bácsi kezében?

–          Nem tudom, de én varázspálcára gyanakszom. Anya?

Gyerekszáj, szokták mondani. Frappáns, az önmagán túli igazságra mutató valóságot fülön csípő elszólás: a karmester kezében bizony varázspálca van, melynek suhanása nyomán a különböző szólamok egységbe fonódnak, saját ritmusuk, dinamikájuk van, egymást segítve és kiegészítve szépet, jót, egyénit és közöset, és mindig változó harmóniát hoznak létre. Milyen emberfeletti csoda ez: ennyi féle hangot, dallamot, hangszínt szelídíteni egymáshoz. Itt érezni lehet: minden Rendben van.

Eszembe jutott az emberi érzelmek hasonló kavalkádja. Mint minden művészet, a zene is kifejezője az emberi érzelmeknek, de most nem erre koncentráltam, hanem a hangszerek, szólamok és az érzelmeink közti hasonlatosságra. Meglódultak a gondolataim: eszembe jutott J. R. R. Tolkien A szilmarilok című regényének teremtéstörténete, melyben Ilúvatar, a Mindenek Atyja zenéléssel, énekléssel hozza létre a világot. A karmestert figyelve felötlött bennem Pál Feri atya előadása a jó királyról, visszagondoltam Babits Mihály soraira és még ki tudja, mi minden furakodott a fejembe – a vége mindnek ugyanaz volt. Szerintem a fejlett érzelmi intelligenciájú ember olyan, mint egy jó karmester.

A jó karmester ismeri a legapróbb hangokat, ismeri azok erejét és színét, és tudja, hogyan kapcsolód(hat)nak egymáshoz. A jó karmester egyszerre cselekszik és reagál, de mindenekelőtt odafigyel és időzít.

Odafigyel: A bennem élő jó karmester figyel a reggel a torkomban, a szememben mögött sunnyogó szorongásra és ismeri túlcsorduló örömömet is, odafigyel a diákom arckifejezésére és sokatmondó szóhasználatára, a jó karmester érti, amikor azt hallja, hogy „Hagyjál békén” és látja az összezavarodott kétség violinkulcsát egy gyerekrajz vonalaiban. A jó karmester igaz kérdéseket tesz fel, hogy igaz válaszokat kapjon; ismeri a csendet, és ezért érti a zenét.

Időzít: a jó karmester minden hangszert enged szólózni a maga idejében. Tudja, mikor kell pianót, crescendót, fortét inteni, mikor kell beléptetni a vonósokat és elhallgattatni, vagy épp szabadon tombolni hagyni a harsány trombitákat. Tudja, mikor kell „ráncba szedni” az érzelmeket, mikor kell ringatni vagy áradni hagyni azokat, és tudja, mikor kell gyönyörködni bennük. A karmester a koncert végén nemcsak a virtuóz szólistákat, de szólamonként az egész zenekart és a kórust is felállítja, megtapsoltatja.

A legfontosabb dologról azonban még nem esett szó. A karmester zenélésre buzdít.

Nem tanítottam sokat. Három, középiskolában (egy kórházpedagógusként) eltöltött év alatt mind a nevelési helyzetekben, mind a hétköznapjaimban azt tapasztaltam, hogy noha sokan küzdenek ma érzelmeik kifejezésével, a legtöbben mégis érzelmeik elfogadásával állnak hadilábon. Hiszen az érzelmek megélésére (neadjisten szemlélésére, megismerésére) nincs idő, egyébként is rengeteg van belőlük, ráadásul nagy részük nem tudatos, és még csak be sem kerül a bizonyítványba/CV-be/ajánlólevélbe. Mindennek tetejében az érzelmek veszélyesek, hiszen kiszolgáltatottá válhatunk, ha nem azok találnak viszonzásra, elismerésre, ha nem táplálja őket semmi. Ami pedig a legfontosabb, hogy az érzelmek kifejezésére gyors és egyszerű eszközeink is vannak (lájkok, emotikonok, posztok) – avagy miért is ne lehetne a Quimbynek igaza? „Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek, / ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek.”

Azt gondolom, elsősorban meg kell tanulnunk ebben az értelemben véve zenélni. Muzsikálni hagyni a bennünk lévő érzelmeket, alázattal vezényelni őket, mint egy jó karmester. Ezután belehallgathatunk a Másik Ember, főleg gyerekeink, tanítványaink kis lelkében zajló koncertbe – s akár zenélhetünk együtt is.

kép: magyarno.com