Cartoon-szemüvegben a szíveddel látsz

Cartoon-szemüvegben a szíveddel látsz

A világ számos módszert kínál a súrlódások, konfliktusok, elakadások, félelmek, krízis feldolgozására, létezik azonban egy “lakossági” módszer, ami mindvégig itt lapul a zsebünkben, és ezeket a “kellemetlenségeket” egyszerre oldja és rehabilitálja, azaz értékké teszi. Ez nem más, mint a humor szempontrendszere. Az alábbi cikk elolvasásával felveszünk egy pillanatra egy rajzfilmes szemüveget, ami – mint a humor vizuális barátja – segít ebben minket. Nézzünk csak körül ezzel a hátralépett, egyszerre túlzó és leegyszerűsítő, kicsit gyermeki, színes, mesés lencsén keresztül, A cikk végén szereplő esemény alkalmával még közelebb mehetünk a cartoon szemlélet adta önismereti élményhez…

Az a legnehezebb a világon, hogy nincs referenciapontunk, egyetlen pici, szilárdnak tűnő kis pontocska, ahonnan elrugaszkodnánk és megbizonyosodhatnánk, hogy létezik bárkivel is közös igazság. Amikor referenciapontotokat keresünk, csak azt a bizonyos izgalmas sokismeretlenes egyenletet találjuk, amiben minden ismeretlen egy ismerősünk, vagyis minden ismerősünk ismeretlen: én, te, ők… Mivel erre az egyenletre schrödingermacskájásabban nem is nézhetünk, érdemes megvizsgálni azt, hogy milyen szemüvegen keresztül tekintgetünk ki a fejünkből magunkra és másokra, vagy állítunk fel elméleteket. Legyen most az, hogy úgy tekintünk a világra, magunkra, mint egy animációs filmre, és mindjárt kiderül, hogy miért is jó ez.

Ha mondjuk olyanok vagyunk, aki elmegy egy szakemberhez, amikor problémái vannak, akkor ezt a bizonyos többismeretlenes egyenletet számolgatja velünk, amiben az ismeretlenek az én, te, ők, de a műveletek is amilyen titokzatosak, olyan kegyetlenek tudnak lenni. A segítő nem tud helyettünk számolni, de megfogja a kezünket, és valamilyen módszerrel segít bennünket hátralépni, és egy másik szögből ránézni a dolgainkra abban a reményben, hogy kimozdulunk, új megértéseink lesznek, ezt követően tetteink és végül békességünk lesz. Általában piszok nehezen mozdulunk ki, mert egyfajta stockholm szindrómánk van a traumáinkkal kapcsolatban, azután az elhárító mechanizmusaink is sikeresen elvégezték a munkájukat. Szóval valamilyen erős kimozdító vagy eltávolító anyagra van szükségünk. Itt kerül terítékre az alkotás, a fantázia és néhány technika, azaz a rajz, a zene, a mozgás, a dráma, stb.

Én azt mondom, hogy az animációs filmek vizualitása erre a szempontváltásra kiváló lehetőséget ad. Képzeld el, hogy Én, Te, Ők egy rajzfilm szereplői. Hogy néztek ki, milyenek a történeteid? Rajzoljunk rajzfilmesen! Hogyan tekintesz a cartoon-önmagadra? Hogyan jelenítenéd meg a környezeted, a kollégáid, az ellenséged? Ha már készítünk egy rajzfilm-szerű figurát magunkról, akkor bábozhatunk vele, és ezen az elemelt szinten találkozhatunk, játszhatunk, vagy akár cserélhetünk figurát, ezzel egymás nézőpontjába kényszerítjük magunkat.

A rajzfilm imádja a tökéletlenséget, a konfliktusokat, a humort, és a leegyszerűsített, vagy éppen “túlhabosított” karaktereket. Most tényleg, kinek ne válna előnyére, ha meglátná a tökéletlenségben megbúvó erőt? És azt, hogy a súrlódásaink és az erős karakterek adják az élet savát- borsát? Persze valahol tudjuk ám ezt, csak épp addig sértődgetünk, amíg kilúgozzuk az életünkből, és kiszervezzük a filmek és az irodalom világába a katarzist. Pedig közelebbről is élvezhetnénk, pl. megláthatnánk a saját életünk esztétikáját, és akkor végre egy popcornnal a kezünkben élveznénk az életet, ahogyan a mozit, tragikumostul, komikumostul.

A rajzfilm-könnyedségű vizualitás a bennünk lévő gyermeki ént szólongatja. Nem lehet véletlen, hogy felnövünk és “felnőttebbek” leszünk, de kétségtelen, hogy érdemes egy alkotásra, játékra kapható, elfogadásban kevésbé gátolt gyermeki ént tartani a bensőkben bizonyos esetekre.

Felnőttként leszokunk a játékról, az alkotásról, a mozgásról, ráfeszülünk a szerepeinkhez kapcsolódó megfelelési kényszereinkre, vagy nem látjuk meg, hogy határt sértünk azzal, hogy meg akarunk változtatni másokat. Aztán csodálkozunk, hogy szarul vagyunk. A rajzfilmes látásmód elég gyorsan regresszál és elemel, mert a mi generációnk gyermekkorában a rajzfilm már minőségileg és mennyiségileg is szerepet kapott. Visszaringat a gyerekkorba, abba a könnyed és játékos időbe és térbe, ahol felcsendül a Tom and Jerry főcím, megcsap a vasárnapi húsleves illata, és hallik a távolból a szülők veszekedése. Ez a fajta vizualitás megérinti az elmúlt és a jelenlegi (elfeledett/eltitkolt/kitörni készülő/féltve őrzött/elnyomott/játékra és alkotásra kész) gyermeki énünket, ami a terápiának és szempontváltásnak nyitja a kapukat.

Óriási köröket teszünk kulturálisan és spirituálisan, hogy keressük a megváltást, a megvilágosodást, vagy csak a sima jóllétet, de van egy nézőpont, a szerető humor nézőpontja, ahonnan ez tulajdonképpen megvalósulhatna. Hol van ez a pont? Épp annyival távolabb, hogy láss, de közelebb magunkhoz (és egymáshoz), hogy érezz, illetve átérezz. A megvilágosult bölcsek is pont ebből a távolságból és közelségből szemlélődtek, ugyanazzal a tanú tudatossággal, szeretetteljességgel és elengedéssel operáltak, csakhogy míg egy szellemi vezető simán lehet humortalan, addig a (jó) humor lát, szeret, jelen van, érez és nevettet, azaz gyógyít.

A rajzfilmes szemlélet, és a karakterdesign, mint a humor vizuális barátja segíthet eljutni ehhez az egyszerre távolabbi és közelebbi szemléletmódhoz, és megmutatja a tökéletlenség erejét. Kimozdít a szemek általi szűk rezgéstartományból és elbillent a szívérték felé, hogy azt a látásmódunkba csöppenthessük. A szívünkkel jobban látunk. Meglátjuk a saját karakterünket, egy kis gyermeki életérzéssel, egy kicsit ledobva a szerepmegfeleléseinket, egy kicsit rendben léve a tökéletlenséggel. Magunkkal is, és másokkal is. A tökéletlenség elfogadása megteremtheti azt a “pszichológiai biztonságot”, ami ma az első számú csoportdinamikai kelléke a legeredményesebb csapatoknak, mert egy olyan légkör, amiben hibázhatunk, felszabadító, ráadásul az esendőségeinknél fogva sokkal jobban tudunk valóságosan kapcsolódni egymáshoz, mint a kiválóságainkkal.

November 22-én Te is elkészítheted a saját karakter figurádat az Időnekem stúdióban. Gyere és próbáld ki!

 

Silye Juli grafikus, művészetterapeuta