"Ami kemény, az törik"

"Ami kemény, az törik"

Interjú Földessy Margittal

Komlós Juci lányaként ugyan sokszor érezte úgy gyermekkorában, hogy tetteit képtelenek elválasztani családjától, és így igen nehéz gyermekkort élt meg, sosem bánta meg, hogy színészcsaládba született. Otthon megtanulta, hogy soha ne legyen benne félelem. Befogadó, játszani szerető ember lett belőle, aki azért, hogy kisgyermek fiával együtt tölthesse estéit, egy időre otthagyta a színházat. Tapasztalatait jelenleg az IBS-ben működő drámastúdiójában kamatoztatja: gyermekeket tanít meg a bennük rejlő feszültség feloldására.

Az Önről szóló írásokban akarva, akaratlanul mindig szóba kerülnek a családi körülményei.

Nálunk nagyon szoros a családban a gyermek-szülő kapcsolat, mindig is nagyon szoros volt. Édesanyámnak a szüleivel, nekem az édesanyámmal nagyon jó volt a kapcsolatom. És persze aztán a fiammal is.

Milyen tapasztalatokat szerzett, melyeket aztán anyaként hasznosíthatott?

Azt, hogy ami kemény, az törik. A család jelmondata volt, hogy minél merevebben próbál valaki egy álláspontot képviselni, annál kevésbé fogadják azt meg mások. A toleranciát tanultam tehát meg. A szüleim mindig megpróbálták az én szemszögemből is megvizsgálni a problémákat, soha nem kényszerítették rám az akaratukat. A meggyőzés módszerével neveltek: rengeteget beszélgettünk. Gyermekkoromban a tanulságokat kitalált mesékbe ágyazták, azokon keresztül neveltek, ahogy később én is a fiamat, jelenleg pedig pici tanítványaimat. Amikor a fiamnak a saját történeteimet meséltem, belecsempésztem azokat az általam fontosnak vélt igazságokat, amiről én úgy gondoltam, hogy tudnia kell az életkorának megfelelően. Már az unokámmal kapcsolatban is arra törekszünk, hogy maga jöjjön rá a dolgokra. Mi csak segíthetünk a megértésben, éppen ezért elkerüljük a pressziót.

Számos tapasztalatot szerzett már a gyermeknevelésről: fia, unokája, pici tanítványai vannak. Van olyan tanácsa, melyet érdemes mindenkinek megfogadnia?

Az egész gyermeknevelés olyan, mint amikor egy gumit húzogat az ember: tudni kell, hogy mikor engedjünk, és mikor húzzunk. Nehéz volt ugyan a gyermekkorom, nem voltam jó gyerek, mégis megtanítottak arra, hogy soha ne legyen bennem félelem. A félelem sok mindent megöl, ahogy a stressz is. A stressz letakarja a tehetséget, a félelem szüli a hazudozást, mert akkor az ember titkol, rejt. Hogy ezek kialakulását elkerüljük, a gyermekneveléshez bizonyos rugalmasságra van szükség. Fontos ez azonban bármilyen szerepkörben, legyen szó a párunkról, a szüleinkről, vagy a gyermekünkről. Tudnunk kell, mikor engedjünk. Komoly negatív hatása van annak, ha rossz légkörben élünk, nevelkedünk.

Milyen volt Ön körül a légkör gyermekkorában?

Olyan színészcsaládból jövök, ahol majdnem minden gyermek szülei árnyékában nevelkedett. Sokáig nehéz volt a Komlós Juci lányának lenni, mert bármit tettem, az emberek szemében anya és lánya nem vált szét. Talán éppen ezért sokkal nehezebb volt a gyermekkorom, mint egy átlagos gyermeknek. Nehéz úgy élni, hogy valaki gyermekének tartanak – állítom, hogy így sokkal nehezebb előrejutni. Soha nem fordult azonban meg a fejemben, hogy jobb lenne más családba születni. Nagyon szerettem és nagyon szeretem a családomat. A színház egy csodálatos világ és csodálatos volt abban felnőni. Azért pedig örökké hálás leszek, hogy nem voltam jó gyerek. Abból élek, hogy átérzem a fiatalok olyan élethelyzeteit, melyeket nehezen dolgoznának fel, értenének meg az abban tapasztalatlanok.

Gyermeke születésekor viszont egy időre mégis elszakadt a színháztól.

Azért hagytam ott annak idején a színház világát, mert úgy éreztem, ha ott maradok, egyetlen estét sem tölthetek a gyermekemmel. Kell az együttlét, különösen ebben a rohanó, nagytempójú világban. Hazavisszük a munkánkat, a félelmeinket, a teljesítési kényszerünket. A gyermek számára meghatározó az otthoni légkör, a család hangulata. Ugyan nem kell előtte titkolnunk hétköznapi gondjainkat, nem mindegy, hogy mennyit veszekszünk, idegeskedünk a gyermek feje fölött. Amikor később visszamentem „színházcsináló” embernek, a fiam már nagy volt. A jelenlegihez hasonló munkabeosztásba akkor kerültem vissza, amikor már középiskolás, szinte felnőtt ember vált belőle. Nem tudatosan szerveztem ezt így, ahhoz nem értek. A családomban mindig éreztük, mikor engedhetjük el a gyermekünk kezét. Azt is megtanultam azonban, hogy teljesen soha.

Nehéz elengedni a kezet úgy, ha nincs meg ez a fajta „öröklött” magabiztosság.

A gyermekneveléssel kapcsolatban számos szakkönyv megjelent már. Ezeket érdemes elolvasni, tudni kell viszont, hogy egyetlen szabály sem érvényes szabály, minden gyermek más és más. A szülőknek meg kell tanulniuk feloldani a gyermekeik feszültségét. Ki kell beszélni a problémákat, olyan élethelyzeteket kell kreálni, melyekben el tudják engedni magukat. A zárkózottabb gyermekeknek segít a tánc és a játék, melynek segítségével oldottabb helyzetet teremthetünk. Éppen ezért kiváló az Önök kezdeményezése, a Felelős Szülők Iskolája, mert a nevelés különböző utjait igyekszik feltárni a szülők előtt.

Többször említette a félelem káros hatását. Honnan fakadhat ez az érzés, és miként lehet tenni ellene szülőként?

Sokan a félelem gerjesztésén keresztül próbálnak hatni a gyermekre. A gyermek viszont nem azért fog tanulni, hogy például felvegyék a gimnáziumba, hanem a szülői haragtól tartva. A gyermekkel azt kell megtanítani, hogy tudni valamit jó érzés. Aki viszont fél, nem befogadó képes. Nevelni csak sikerélményeken keresztül lehet a gyermekeket, de egyébként a felnőtteket is.

És ha nem sikerül motiválni?

Olyan utat kell találni, amin keresztül hatni lehet a gyermekre. Olyat kell csinálni, amivel leköthető a figyelme. Ha nem sikerül egyszer, akkor próbálkozni kell kétszer, háromszor, vagy akár többször. Egy szülő sosem adhatja fel. Például az én iskolámban nem a gyermekek felvételiznek, hanem én előttük. Ha felvételt nyerek, ha le tudom kötni a figyelmüket, akkor elkezdődhet a közös „munka”. Járnak hozzám nagyon mozgékony és visszahúzódó gyermekek is, széles a paletta – az esetek többségében mi sem elsőre találjuk meg a közös hangot. Ilyenkor tovább próbálkozom, figyelek rájuk, igyekszem bejutni saját „világukba”, ahol könnyebben megnyílnak.