Mindenki egyformán különleges – inkluzív szemlélet, megküzdési stratégiák, inspirációk

Mindenki egyformán különleges – inkluzív szemlélet, megküzdési stratégiák, inspirációk

Mindenki egyformán különleges – inkluzív szemlélet, megküzdési stratégiák, inspirációk – Ez volt a témája a múlt héten az ELTE-TÓK és a Felelős Szülők Iskolája közös szakmai-módszertani műhelyének. A vendég-előadó és témavezető Bovier György esélyegyenlőségi tréner volt, aki 17 évesen egy autóbaleset vétlen szereplőjeként megsérült, és azóta kerekesszékben él. A baleset után megismerkedett a kerekesszékes tenisszel és a magyar válogatott kerettagja lett, a Budapest – Bamako rally első kerekesszékes résztvevője volt, és ugrott már ki 3500 méter magasból is ejtőernyővel.

 

Hogy miként tudta a baleset után a képtelen helyzetből képessé tenni magát a nagy veszteség után és hogyan lett ebből még akár Bamako Rally is? Milyen megküzdési stratégiája volt? – hangzott el ez a kérdés rögtön a legelején.

 

,,17 évesen 3 héttel a baleset után hoztam egy döntést, hogy amennyire lehet, fel fogok épülni ebből. Apró részcélokat tűztem ki és bár az orvos egy éves kórházi tartózkodást prognosztizált, karácsonykor otthon voltam. A történtektől függetlenül szerettem volna önállóvá válni. Bár ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, jó volt felismerni, amikor én segíthettem másoknak, az nagy lendületet adott. Fontos, hogy tudunk valamire hatással lenni, például elérjük, hogy legyen akadálymentesítés egyre több helyen és több lehetőséget kapjanak azok, akik hátrányból indulnak. Ezért költöztem elég hamar a fővárosba, mert úgy gondoltam több lehetőségem lesz a teljesebb életre. Ez így is volt, de nem annyira, amennyire lennie kellene. Például nem volt iskola, ahova be tudtam volna menni, vagy egyetlen olyan kollégiumi szoba volt, ami elérhető volt számomra. Minden napom nehezebb, mint egy ép embernek, mert meg kell terveznem előre a napomat, hogy mindenhol boldoguljak. Vagy ha a segédeszközökre gondolok, amelyeket magamnak kell megvásárolnom, mert nem támogatja az állam. Ezek beszerzése semmilyen szempontból nem egyszerű.”

 

 

Nagyon sokan élnek ilyen nehezítésekkel, hiszen Magyarországon jelenleg 500 ezren élnek fogyatékkal. Ez a szám jelentős. Ha ők is kapnának esélyt és  be tudnának integrálódni a társadalomba, akkor egy automatikus folyamat indulhatna el, mert természetessé válna, hogy ezek az emberek ott vannak a munkahelyeken, az iskolákban, a boltokban és nem lenne ezzel kapcsolatban félelem az emberekben. Nem lenne senki zavarban attól, hogy felajánlja segítségét, és mindenki természetesebben kezelné a helyzetet. Sokszor ugyanis azért kezeljük tabuként a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos témákat, mert nem tudjuk, hogy reagáljunk például egy kerekesszékes emberre az utcán. A félelem leginkább információhiányból ered, hiszen ha nem találkozunk velük gyakran, nem tanuljuk meg, mit kell tennünk.  Ezért kellene esélyt adni a fogyatékkal élő embereknek, hogy legyen munkahelyük, tudjanak iskolába járni, színházban, koncerten szórakozni, egyszóval részt tudjanak venni a mindennapokban. De sajnos egyelőre még mindig nagyon sok gyakorlati akadályba ütközik az, aki fogyatékkal él. Számtalan példát lehetne hozni arra, hogy mi nehezíti az életünket. Sok helyen van rámpa, de annak a meredeksége veszélyes, így használhatatlan. Vagy valameddig bejut egy épületbe így az ember, de utána akad néhány leküzdhetetlen lépcső. Vakok számára elhelyezik ugyan a braille írású információkat, de olyan magasságba, hogy azt nem tudják kényelmesen elérni. Bár ki van rakva az akadálymentesítés embléma, de a gyakorlatban ez nem működik. Gyakori hiba, hogy a szándék ugyan megvan, de a kivitelezésbe nem vonják be éppen azokat, akik használják majd ezeket az eszközöket.

 

 

Nagyon sok tennivalónk van még ebben a dologban. Érdekes, hogy a gyerekek nem félnek kérdezni, rákérdezni, ha észreveszik valaki másságát. Ilyenkor a felnőttek reagálnak ijedten és hallgatásra intik a kicsiket. Pedig az lenne a jó irány. Amikor kérdeznek, akkor mi nyugodtan és érthetően elmagyarázzuk a dolgot és engedjük, hogy a ők maguk is kérdezzenek, ha a helyzet engedi. Nagyon fontos a pedagógusok szerepe ebben a folyamatban, mert sokat segíthetnek abban, hogy a következő generációk toleránsak legyenek a fogyatékossággal élőkkel. Merjenek és tudjanak jól segíteni. Azokban a csoportokban, ahova tartozik olyan ember, aki nehezítéssel él, a csapat dinamikája is másként alakul. Idővel egyre empatikusabbak a tagok, egyre jobban figyelnek egymásra és a ,,másság” természetessé válik. Sőt javul a problémamegoldás képessége is.

 

 

Az érzékenyítés sokkal könnyebb, ha a gyerekek bevonódnak. Találkoznak fogyatékkal élő társaikkal, mert így meg tudják szokni az együttlét élményét. Lehet az egy közös kirándulás, vagy más program. Jó lenne, ha egyre több ilyen élményt kapnának a gyerekek. Az inkluzív nevelésnek ez lehetne az alapja. Gyakorlatban megtapasztalni lenne igazán fontos a kapcsolódást.

Bovier György szerint fontos, hogy felajánljuk a segítségünket, ha olyan emberrel találkozunk, aki rászorulhat, de mindenképpen kérdezzük, meg, hogyan segíthetünk. Fogadjuk el azt is, ha nincs ránk szükség. Tekintsük a fogyatékkal élőket a nehezítésük ellenére teljes értékűnek, nem kell másfajta elbánásban részesítenünk őket. Fontos, hogy azt érezzék, merünk közeledni hozzájuk, kérdezni, kapcsolatot  építeni velük és van helyük mellettünk, velünk.