Felveszem. Százszor is, ezerszer is. Mert érzem, így jó.

Felveszem. Százszor is, ezerszer is. Mert érzem, így jó.

Mikor egy kisbaba vagy egy kicsi gyermek sír, minden nőben megmozdul valami ősi segíteni akarás. Még akkor is, ha idegen baba sír az utcán, akkor is felkapjuk a fejünk, és a kezünk azonnal indulna, hogy felvegyük, megnyugtassuk. Szerintem ez belénk, nőkbe kódolva van, valahol mélyen, elemi szinten – írta a Babanet szerzője.

Aztán, mikor a nő édesanya lesz és a karjában tartja gyermekét, megsokszorozódnak a kódolt ösztönök. Tudjuk, mit kell csinálni, még akkor is, ha sete-sután mozdulunk, ha óvatosan tesszük, amit tenni kell.

Elbizonytalanodunk olykor. Segítséget kérünk, mert segítségre vágyunk, de néha, mikor a külvilág beleszól a „dolgunkba”, abból csak rossz dolgok sülnek ki.

Mikor én először kezembe fogtam a kislányomat, bennem nem ébredtek fel az anyai ösztönök. Nem azonnal. Azt azonban tökéletesen éreztem, mi egy nő dolga egy kicsivel: etettem, tisztába tettem, felvettem ha sírt, megnyugtattam.

És sokszor sírt. És én sokszor felvettem.

– Karbaba. – mondták rá a rokonok. – Nem szabad mindig felvenni, mert megszokja. Hagyni kell, hadd sírjon, csak erősödik a tüdeje.
– Ne vedd fel mindig, nem fogod bírni, ha nagyobb lesz! – jött a tanács máshonnan.
– Én hagyom. Kimegyek a szobából. Ne gondolja, hogy azonnal ugrom, mert bőg. Abbahagyja 20 perc után. – mondta egy ismerősöm a 3 hónapos kislányáról.

Elszörnyedtem. Őrület!

Miért kéne nekem hagyni, hogy sírjon? Miért kínozzam? Üljek mellette és nézzem, ahogy kétségbeesetten üvölt utánam, csak mert mások szerint azt kéne? Na és meddig kell hagyni? 5 perc? 10? 20? Képtelenség!

Nem, nem, nem. Az én gyerekem nem!

Felvettem. Százszor is, ezerszer is. Mert éreztem, így jó. Mert én az anyja voltam, akinek az volt a dolga, hogy felvegye, hogy megnyugtassa!

Érlelje a tüdejét a nevetés, a kiabálás, de ne a sírás! Azt akartam, hogy tudja, neki mindig lesz valaki, aki jön, ha hívják.

A cikk folytatása a Babaneten olvasható.