Ne hagyd hisztizni a gyereket!

Ne hagyd hisztizni a gyereket!

Sok mai kisgyerek egyszerűen nem tudja feldolgozni azt a tényt, hogy a világ nem érte van. Rövidke életében nem ezt tapasztalta. Ha még játszani akar az iskolaudvaron, nem viszi haza a szülő, pedig sietne, ezer feladat várja. Ez nem is lenne gond, ha megértené azt, hogy ez nem nevelés.

A hisztizésről és a totálisan engedékeny “liberális” nevelés hatásáról a Hildaságok blog szerzője írt, ebből idézünk, gondolatébresztőként.

“…A cukrászdában, az étteremben már alig lehet békésen elfogyasztani valamit, mert a terepet apró, elkényeztetett zsarnokok uralják. Senki nem szól rájuk. Lassan elértük, hogy már nem is néznek csúnyán sem az ilyen gyerekre, sem a szülőre. Az élet egyre több területén veszik át a hatalmat a gyerekek.  A csend, a nyugalom és a nemtörődömség miatt felnőttek ezt hagyják. Hogy miért ilyen hisztis a gyerek? Miért nyughatatlan és miért követelőző? Egyszerűen azért, mert teheti.

Nincs a környezetében senki, aki azt mondja neki, hogy legyen türelemmel, várakozzon, várja ki a sorát és teszem azt, nem kaphatja meg azt, amit akar. És ha mindezt teljesíti, vár, türelmes, alkalmazkodó, azért nem kap tárgybeli jutalmat, mert az élet velejárója az, hogy nem csak jutifalatkákból kell értenünk.

Minden nap kap valamit a mai gyerek. Egy kis túrórudit, egy kis autót, hiszen csak 200 Ft volt, bármit csak hallgasson, maradjon veszteg. A hallgatása és a saját nyugalmunk árát fizetjük ki neki. A nem szót egyszerűen nem érti, nem tudja értelmezni bizonyos szituációkban, mert még nem hallotta. Nem tiltották meg neki, hogy tépkedje a virágokat ész nélkül a város főterén, nem mondták neki, hogy üljön nyugton, amíg eszik, nem kellett önuralmat gyakorolni soha semmilyen helyzetben.

Ilyenkor a gyerekünknek fizetünk a nap sok-sok percében. Megvásároljuk a mindennapokban. Kilóra. Azért, hogy ne zavarjon bennünket, a kezébe nyomunk egy telefont. Vagy a számítógép elé ültetjük, hogy ezer információ, hanghatás érje percenként és utána azon sóhajtozunk, hogy miért ilyen, miért nem viselkedik másként.

A telefon nem más, mint egy póráz, amivel az ágyhoz, székhez kötjük és boldogan tudatosítjuk magunkban, hogy csendben van.

A problémák akkor kezdenek sokasodni legfőképp, amikor a gyerek közösségbe kerül. Üt, vág, harap, nem köszön, tolakszik, lökdösődik és mivel megszokta, hogy mindenben ő az első a családban, ezt a példát akarja követni most is.

Csakhogy a közösségben hirtelen 20 társa akar első lenni. Húsz gyerek tolakszik, nyafog és próbálja felhívni magára a figyelmet. Megszokta, hogy mindent elér, ha cirkuszol, ha tombol vagy eszementen visít. Azt is megtanulta, hogy ahhoz, hogy valamit megszerezzen, el kell vennie a másiktól. Ezért kitépi a kezéből, ezért üti arcon a társát, aki nem ad neki a tízóraijából. Ezért nem szent neki más holmija. Átgázol rajta, letapossa, elveszi, elteszi vagy egyszerűen csak elhajítja.

A mai kor gyereke egyszerűen nem tudja feldolgozni azt a tényt, hogy a világ nem érte van. Rövidke életében nem ezt tapasztalta. Ha még játszani akar az iskolaudvaron, nem viszi haza a szülő, pedig sietne, ezer feladat várja. Inkább vár rá, mosolyog és attól boldog, hogy a gyereke még játszik. Ez nem is lenne gond, ha megértené azt, hogy ez nem nevelés. Ha megértené és elfogadná azt, hogy a gyereket meg kell tanítani arra, hogy egy közösség, egy család része, amelyben a szabályok rá is érvényesek. De a szabályokat felállítani és betartatni kemény munka. Felelősség, határozottság és következetesség kell hozzá. De ez nincs ma meg”.

A teljes írás a Hildaságok blogon olvasható.