Háború és béke

Háború és béke

Még mielőtt a szegény olvasó azt hinné, hogy Tolsztoj nagysikerű regényéről szólna a cikk, itt szeretném a félreértéseket eloszlatni. Nem arról, de majdnem arról. Férfi és nő, házasság és válás. Hát nem háború és béke?

Ahogyan a házasság talán a béke, úgy válhat a válás is háborúvá. Az indulatok a tetőfokra hágnak, extatikus érzelmi kilengések közepette próbálnak a felek saját kétségbeesésükkel megvívni, sokszor sikertelenül, holott egyszerűen – békével – mód nyílhatna közös életük megnyugtató lezárására. Mivel a cikk szerzője nem járatos a pszichoterápiában, ezért nem a békéhez vezető lelki folyamatok előkészítéséről, hanem a békés megoldás jogi módjáról, nevezetesen a „közös megegyezéses válásról” értékezünk most, dióhéjban.

A családjogi törvény 18.§ (2) bek. a.) pontja rögzíti, hogy

„ A házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlására utal a házastársaknak a házasság felbontására irányuló végleges elhatározáson alapuló, befolyásmentes, egyező akaratnyilvánítása. Véglegesnek lehet tekinteni az elhatározást akkor, ha

a.) a házastársak a közös gyermek elhelyezése és tartása, a szülő és gyermek közötti kapcsolattartás, a házastársi tartás, a közös lakás használata, valamint – az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével – a házastársi közös vagyon megosztása kérdésében megegyeztek és egyezségüket a bíróság jóváhagyta…”

Amennyiben a felek a fenti kérdéskörökben egyezségre jutottak, a bíróság az egyezségüket jóváhagyja és az végrehajthatóvá válik.

A közös gyermek elhelyezése és tartása kérdéskörében elsősorban azt a körülményt kell figyelembe venni, hogy a kiskorú gyermek testi, érzelmi, erkölcsi fejlődése szempontjából mely szülőnél történő elhelyezése indokolt. (Egyes esetekben történhet az elhelyezés másnál is, nagyszülők, stb., de ez ritka). A gyermekek érdekeit tehát az elhelyezésnél a szülők érdekeinél előbbre kell helyezni. Nem az a fontos ugyanis, hogy a házasság felbontását követően a gyermekkel történő kapcsolattartás érdekében a különélő szülőnek milyen nehézségei merülnek fel, hanem az, hogy a szülők különválását követően a gyermek életében minél csekélyebb újabb megrázkódtatások következzenek be. Ez nem jelenti azt, hogy minden változás feltétlenül hátrányos a gyermek számára, mindössze azt, hogy ami beépült a gyermek életébe, mint személyiségmegtartó, és e tekintetben kevéssé pótolható, azok elhagyása indokolatlan, míg a fejlődésében hátráltató körülmények elkerülendőek. Az elhelyezés kérdéskörében tehát ezekre mindig elsődleges figyelemmel kell lenni.

Ugyanezzel függ össze a gyermek tartásának kérdése is. Nyilvánvaló, hogy a gyermek tartása körében a gyermeknek a legkedvezőbb körülményeket kell biztosítani, amely azonban nem pusztán az anyagiakban, hanem a gyermek tartására kötelezett személlyel való érzelmi, lelki viszonyulásában, életkörülményeinek a kiegyensúlyozott és stabil fejlődést biztosító egyéb összetevőiben is megfogalmazandó. Mit lát a gyerek, hol látja, mit tud ezáltal megtanulni, megtapasztalni. A gyermek elhelyezésének és tartási körülményeinek meghatározása tehát nem pusztán a napi három-ötszöri étkezés és a fűtött lakóhely biztosításában merül ki, messze több ennél, itt sorolhatóak fel többek között az oktatási, foglalkoztatási, gyermekfelügyeleti szempontok, a játék, nevelés, rokonokkal, barátokkal történő kapcsolat kialakítási lehetőségek, az utazások, képzések, szabadidős elfoglaltságokban való részvételnek valamennyi figyelembe vehető körülménye.

A szülő-gyermek közötti kapcsolattartás az egyik legneuralgikusabb pontja a közös megegyezéseknek.
Nem véletlenül. A gyermekétől különélő szülő a kapcsolattartást a gyermekkel általában a saját – immáron külön háztartásban megvalósított – életéhez kívánja igazítani és ezáltal volt házastársával és adott esetben a gyermekkel is konfrontálódhat. Nehéz az érdekeket egyeztetni, de érdemes. A különélő szüleivel rendszeres, nyugodt és meleg érzelmi-lelki kapcsolatot ápoló gyermekek kiegyensúlyozottabbak, a válást és az ezzel járó megrázkódtatásokat hamarabb és kisebb sérüléssel vészelik át, fejlődésükben olyan hátrányos, megakasztó tényezők nehezebben lépnek fel, mint ennek hiányában. Mindezek miatt a kapcsolattartást elsősorban a gyermekek érdekeinek megfelelő módon és gyakorisággal a gyermek életrendjéhez igazítottan érdemes kialakítani, hogy az édesapjáéval, vagy édesanyjával ritkábban találkozó gyermeknek ez ne legyen egy „kötelező program”, hanem természetes része legyen életének, mint ahogyan a szüleivel történő együttélés is természetes része volt életének a válást megelőzően. Mindent lehet jól és rosszul is csinálni, ne feledjük, ezért nincs jó, meg rossz kapcsolattartási modell! Ami jól működik, az akkor is jó, ha esetleg először megütközünk rajta, míg néha a konzervatív kapcsolattartási formulák rombolnak a leginkább. Mivel a kapcsolattartás tekintetében igen részletes további kifejtésre volna szükség, ezért ezt egy későbbi cikkben tesszük közzé, de addig arra kérjük a kedves olvasót, amennyiben külön él gyermekétől, gondolja át, milyen módon tudná a kapcsolattartását kifejezetten a gyermek szempontjából kedvezőbbé tenni és ezt konkrétan milyen módon valósítaná meg.

A házastársi tartás nem jellemző kérdése a jelenlegi gyakorlatnak, ezért arra most hely és idő hiányában nem térünk ki, ugyanakkor a közös lakás használata fontos vitapont. Az utolsó közös lakóhely egyébként is a házassági pereket lefolytató bíróságok jellemző elsődleges illetékességi alapja, másfelől a különélő szülők és gyermekek további életét kijelölő helyszín is. Az utolsó közös lakóhely használatát a feleknek ugyanúgy megállapodással célszerű rendezniük, mint a fentebb tárgyalt egyéb kérdéseket, de e körben a felek nyilatkozhatnak úgy is, hogy nem kérik e körben a bíróság döntését(és maguk egymást közt „békében” megoldják a használatot). Megegyezés hiányában sajnos bizonyítás felvételére kerülhet sor a bíróságon, lakáshasználati díj, beruházások, fenntartási költségek viselésének a megtárgyalása mellett. Ne csináljuk, nem érdemes.

Az ingatlantulajdon kivételével a házastársi vagyon megosztása, gondolok elsősorban az ingóvagyon, pénzeszközök, megtakarítások, és tartozások, esetleges cégtulajdon megosztására, egy fontos pontja a közös megegyezés létrejöttének. Nagyvonalúság és a gyermek érdekeit szolgáló megfelelő látásmód nélkül ez sem tud létrejönni. Azon ingóság, amely a gyermek további életvitelének. életkörülményeinek megtartásához nélkülözhetetlen, vagy csak egyszerűen szükséges, célszerű annak a háztartásában maradnia, ahol a gyermek elhelyezésre kerül. Nemcsak azért, hogy a szülőnek ezen dolog pótlása ne jelentsen további anyagi és egyéb terhet, hanem azért is, hogy a szülőnek a gyermektől emiatt a későbbiekben ne kelljen még véletlenül sem elvonni mást. A gyermekek életét nem érintő ingóságok tekintetében a szülők megegyezésének nem feltétlenül az ismert vagyonjogi alapelvül szolgáló 50-50%-os megosztásra, hanem a funkcionális és egyéb hasznot hajtó tényezők figyelembevételére is ki kell terjednie. A közös ingóvagyon megosztása során az egyes különvagyoni elemek (örökölt, ajándékba kapott, a házasságkötés előtt már megszerzett, stb.) számbavételére is sor kell, hogy kerüljön és ezek összeszámítása útján lehet egy tényleges leltárat készíteni és a megosztást a leltár alapján foganatba tenni. Amennyiben van a házastársaknak közös tartozása, úgy annak elszámolására is az előbbiek figyelembevételével kell sor kerülnie. Célszerű tehát ez a bizonyos leltárat elkészíteni akár fejben, akár a valóságban is és annak alapján a megosztást foganatba tenni, így az egyéb érzelmi, moralizáló szempontok is kiküszöbölhetőek. Kivételesen maradjon itt a matematika.

Ahogyan tehát a cikk elején bejelentettem, a válás háború. Millió csata és küzdelem színtere, ahol a házastársak minden rajtuk esett sérelmen igyekezhetnek elégtételt venni, végső soron ezáltal saját gyermeküknek, vagy saját maguknak is újabb gondokat, sérelmeket okozva. Ezért nem kell, hogy az legyen! Nem kell az újabb háború feltétlenül, ha el lehet válni békében is. Érdemes békésen megegyezni, hosszabb távra mutató megoldás, kedvezőbb a gyermekeknek, ráadásul a jogi lehetőség ehhez adott. Ha tehát újrafogalmaznám a címet, úgy tenném, úgy kérdezném: Háború vagy béke? A válasz természetesen: béke.

Írta: dr. Rácz Gábor