Miért van késésben anya? Miért topog az ajtóban apa?

Miért van késésben anya? Miért topog az ajtóban apa?

Vannak helyzetek, amikor az anya és az apa feladatai, szempontjai és fő mozgatórugói homlokegyenest eltérnek, és ilyenkor bizony szülő legyen a talpán, aki kibírja ezeket az ismétlődő szituációkat. Íme egy kis segítség ahhoz, hogy jobban belelássunk anya és apa fejébe.

Úgy érzem, nagyon hálásak lehetünk Bencével, mert az élet összes területén szinte mindenben egyetértünk. De akadnak olyan szituációk, amikor mi is nagyon, de nagyon másként viselkedünk és gondolkozunk. Ezekből osztok most meg veletek néhányat – írta blogjában Csobot Adél.

Elindulás-készülődés

ADÉL: Nincs nap, hogy ne hallgassam végig, hogy „Tempó, tempó! Gyerünk már! Induljunk!“, és természetesen nincs más mondat, ami ennél jobban idegesítene! Pedig tényleg pörgök, legalábbis én így gondolom.

Vegyünk csak például egy teljesen átlagos napot, amikor éppen családilag készülődünk valahová.

(Megjegyezném, hogy nem időre kell odaérnünk és ez fontos!) A gyerekekkel és a számukra nélkülözhetetlen cuccokkal én foglalkozom. Én öltöztetem fel őket, a táskájukat én pakolom össze, a játékokat, amiket magunkkal szeretnénk vinni, velük együtt próbálom kiválasztani, tehát mindemellett ÉN magamra a legminimálisabb időt szánom, tényleg éppen csak annyit, hogy emberi formát öltsek.

Ugye minden anyuka érti, miről beszélek?

És akkor most jöjjön egy költői kérdés: miért mindig pont akkor kell már ajtót nyitni és indulni, amikor én még fésülködöm? Miért kell bestresszelni azzal, hogy már a liftben állnak, és onnan kiabálnak, hogy még mennyi idő? Valaki mondja meg nekem, hogy miért???

BENCE: Először is kezdjük ott, hogy a gyerekeket közösen öltöztetjük fel mindig, főleg mióta ketten vannak. Emellett még Adél után is pakolok, hiszen ahol éppen leveszi a gyerekekről a pelenkát, az ott is marad. Aztán legtöbbször lepakolok a kocsiba – két fordulóval -. Ami viszont még ennél is fontosabb: minden alkalommal megbeszéljük azt, hogy hány órakor kell elindulnunk, na, ez az az időpont, amit Adél miden alkalommal teljesen figyelmen kívül hagy. Amikor indulni kéne, akkor ő még tuti, hogy egy bugyiban szaladgál a lakásban és egyre idegesebb, ha visszaszámolok. Ilyenkor jönnek a kérdések: „De nem mindegy mikor érkezünk?“ „És akkor mi van, ha késünk?“ „De miért nem szóltál időben, hogy mikor akarsz indulni?“ (Legalább 1 nappal előtte szoktuk megbeszélni az indulást…) Ésss most jön a kedvencem: MINDEN indulásnál, esküszöm MINDEN indulásnál végül Adél így dönt: „Jó, akkor én nem jövök!!!“ Mindez 45 perccel a megbeszélt indulási időpont után…

Édességevés

BENCE: Azt tudni kell rólam, hogy nagyon édesszájú vagyok. Ha tehetném, egész nap csak édességet ennék. Gyerekkorom óta álmodozom arról, hogy egy csokipudinggal teli medencében fürdöm, és közben azt eszem, és valószínűleg ezért is vagyok engedékeny ebben a témában. Szerintem néha-néha egyszerűen belefér a csoki, a kis túró rudi, a tejszelet meg ez-az amaz. 🙂 Szerintem ez hozzátartozik a gyerekkorhoz, bár legtöbbször teljesen titokban kell csinálni, hogy Adél meg ne tudja.

ADÉL: Valahogy úgy képzelem, hogy minden családban van egy szigorúbb és egy engedékenyebb fél. Nos, nálunk ez helyzetenként változó: bizonyos szitukban én, másokban pedig Bencus szigorúbb.

Az édesség ügyében bizony én vagyok a határozottabb és következetesebb.

Sajnos én is kellőképp szeretem az édességet (na jó, imádom), bár ez a csokiban való fürdés talán kicsit túlzás :), de a két és fél éves fiacskámnál igencsak szeretem megszabni a határt, és baromira dühössé tudok válni abban az esetben, ha valaki figyelmen kívül hagyja a döntésem. Nem megfosztani akarom ettől az élménytől, csupán mértéket szabni neki. Hiszek a mértékletesség jótékony hatásában :), de már azt is tudom, ezzel egyedül vagyok a családban. Vigyázzatok fiúk! Mostantól résen leszek!! :))

A bejegyzés folytatása a csalad.hu oldalon, Csobot Adél kismamanaplójában olvasható.