A házastársak vagyonjogi megállapodása

A házastársak vagyonjogi megállapodása

A családjogi törvény 1952-ben született meg, ennek megfelelően kissé anakronisztikus, és erősen átpolitizált az akkori hagyományoknak megfelelő szocialista családmodellt illetően, a mai hétköznapok normáitól pedig jelentősen eltér számos kérdésben, így a mai „modern” ember egzisztenciális elképzeléseihez képest is mutat néhány eltérést.

A családjogi törvény máig meg nem változtatott alapnormája, hogy a házasságkötéssel – sőt bizonyos körülmények között, már a házasságkötést megelőző közös háztartásban történt együttéléssel is – ún. házassági vagyonközösség jön létre, amelynek vélelme, hogy minden vagyonelem, amelyet a felek akár közösen, akár külön szereznek, a házasfelek közös tulajdonát képezi egymás közt egyenlő arányban. Lehet ezzel egyetérteni, vagy sem, ez a tézis az alapja a házassági vagyonjognak.

A vélelem természetesen megdönthető, hiszen a különvagyon tárgyát képező dolgok a házasságkötéstől függetlenül továbbra is a fél magán-, vagy ha úgy tetszik különvagyonát képezik. A különvagyonhoz tartoznak elsősorban a házasságkötés előtt már megszerzett dolgok, továbbá az örökölt, vagy ajándékba kapott dolgok, a különvagyon értékén szerzett vagyontárgyak, illetve a személyes jellegű vagyontárgyak.

Fontos megjegyezni, hogy a laikus köztudattal ellentétben közös vagyonnak minősül a különvagyonnak az a haszna is, amely a házassági életközösség fennállása alatt keletkezett, levonva ebből a vagyonkezelés és fenntartás költségeit és bizony közös vagyonnak minősül a feltalálót, újítót, a szerzőt és más szellemi alkotást létrehozó személyt a házassági életközösség fennállása alatt megillető esedékes díj is.

De a családjogi törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak a házasságkötés időtartamára vagyonjogi megállapodást kössenek, amelynek lényege, hogy a fentiek szerint különválasztható közös, illetve különvagyoni érdekeltségeket a felek szerződésben rendezzék. A szerződés érvényességéhez annak közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges.

Fontos kitérni itt arra, hogy sokakban ellenérzést kelt a házassági vagyonjogi megállapodás intézménye, hiszen azt egyfajta bizalmatlanságnak, óvatoskodásnak tekintik és ebben a saját, vagy a másik fél elkötelezettségének a hiányát látják.

Holott, ha jobban meggondoljuk a házasság nemcsak érzelmi, hanem – számtalan egyéb reláció mellett – egzisztenciális, vagyoni közösség is, ezért egyáltalán nem tűnik bizalmatlan felvetésnek, hogy „énhatárainkat” vagyonjogi értelemben is meghúzzuk és kijelöljük, melyek a közösségünknek az egyértelmű és kifejezett színterei, és melyek azok a területek, amelyek a „privát szféránkhoz” tartoznak. Ez utóbbi területekhez tartozó vagyonelemek, jövedelmek, források felett nem a házassági életközösségünk célja, hanem a saját, önálló döntéseink kell, hogy érvényesüljenek, s amelyeknek javait, gyümölcseit saját magunk boldogulására kívánjuk fordítani.

Önmagában az előbbiek szerinti elképzelésünk nem teszi hiteltelenné a házasságkötéssel kapcsolatos feltétlen elkötelezettségünket, inkább azt jelzi, felelősek vagyunk azon javaink felett is, amelyeket nem tudunk, vagy nem kívánunk az életközösség, a vagyonközösség részévé tenni. A vagyonjogi megállapodás tehát nem elsősorban felkészülés a válásra, hanem felelősségvállalás mind a házasság vagyonjogi közösségét, mind pedig a magánvagyonunk feletti önálló rendelkezési jogunkat illetően.

Az is fontos, hogy a vagyonjogi megállapodás lényege egyáltalán nem az, hogy mindenki annyival távozzon egy házasságból, mint amennyivel érkezett, hanem inkább annak a rögzítése, milyen elszámolás mellett lehet a két önálló fél, a férj és feleség saját, önálló és szuverén vagyonjogi viszonyait elválasztani.

A vagyonjogi megállapodásban számos különböző elszámolási módszert lehet alkalmazni és, mint ahogyan fentebb említettem, egyáltalán nem az 50-50%-os elosztási arány kell, hogy érvényesüljön, vagy nem a „kinek-kinek érdemei szerinti” elosztás a rögzítési célja. A megállapodásban ugyanis olyan módon is meg lehet határozni az elosztást, amely a felek önálló egzisztenciális, tehát saját hivatásbeli, életszükségleti, családi és szociális körülményeihez képest az ideális.

Nyilván az elosztás módszertana feltételek meghatározását is tartalmazhatja, tehát bizonyos esetekben a javak egy bizonyos része másképp kerül felosztásra, mint valamely egyéb esetben.

A házassági vagyonjogi megállapodás nem leplezett célja az is, hogy biztonságot nyújtson a feleknek, a házasságkötéssel nem az önálló és befolyásmentes életüket adják fel vagyonjogi értelemben sem, hanem mindkét fél képes akár a házasságkötés előtt, akár az alatt, vagy annak esetleges felbomlása után is megállni a saját lábán.

Nyilván nem érdemes túl nagy súllyal olyan kérdéseket is írásba foglalni, amelyek a törvény erejénél fogva egyébként is kötelező erejűek(pl. különvagyon tárgyai), de a felesleges viták elkerülése érdekében még ez sem teljesen szükségtelen.

A közös vagyonba történt különvagyoni beruházások mértékét például kifejezetten érdemes lehet írásba foglalni, mert az idő múlásával egyrészt megkopnak az ezzel kapcsolatos emlékeink, másfelől az igazságos elosztást ez is segítheti.

Ugyancsak érdemes figyelmet szentelni a különvagyon értékén szerzett és esetleg a közös vagyonnal összeolvadó, azzal összekeveredő vagyonelemek és azok gyümölcseinek elosztására is, hiszen hosszabb együttélés alatt óhatatlanul megtörténik, hogy lakást, autót, vagy egyéb jelentős értékkel bíró vagyonelemeket cserélünk, és évek, évtizedek alatt már szinte kibogozhatatlan, hogy mi, miből lett. Itt segíthet az elszámolásban a vagyonjogi megállapodás, hiszen abban feketén-fehéren el lehet különíteni a sajátot és a közöset.

A vagyonjogi megállapodás azért is célszerű lehet, mert a közös és külön vagyonelemek különböző csoportokba való rendezését, vagy átrendezését is elősegítheti. Ennek során lehetőség van például a jog szerint közös vagyonba tartozó vagyontárgyaknak a különvagyonba sorolására, és ez akár ellenszolgáltatás fejében, akár ingyenesen történhet.

A törvény kimondja, hogy „A vagyonközösség fennállása alatt, továbbá a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben csak a házastársak közös egyetértésével lehet a vagyonközösséghez tartozó tárgyakat elidegeníteni vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastársak különvagyonára vonatkozik.”

Segít tehát a megállapodás abban is, hogy a szerződéssel különvagyonba sorolt vagyontárgyak vonatkozásában a felek ne legyenek a másik házasfél döntésétől függő helyzetben, saját önállóságukat megőrizve lehetőségük legyen arra, hogy saját elképzeléseik szerint kezeljék az így elosztott vagyonelemeket. Nem kell túlpszichologizálni ezt a helyzetet ahhoz, hogy mindenki egészséges önállóságnak tekintse, ha valaki az önálló egzisztenciális alapjait képező vagyontárgyak felett meg kívánja őrizni saját autonómiáját és ezáltal önálló, szakmailag, érzelmileg, erkölcsileg felelős döntéseket tudjon hozni a független vagyonkezelés területén is, abba másnak ne kegyen beleszólása, még a legközelebbi hozzátartozóknak sem. Mindez nem zárja ki azt, hogy a fél bármikor jogosult legyen a közös együttélés céljainak érdekében felhasználni bármely jövedelmét, ha azt az élet éppen úgy kívánja meg.

És végül hadd fejezzem be egy viccel, amit talán mindenki ismer, és ha elég szemfüles, hozzá tudja igazítani a fentebb írtakhoz:

„Apuka eldicsekszik egy társaságban:

– Aki az én lányomat, Marikát elveszi, annak kétmillió forintot adok hozományba!

Mire valaki megjegyzi.

– Az nem hozomány, az kártérítés.”

Írta: dr. Rácz G. Gábor, ügyvéd