Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 8. rész: Tinédzserkor és a fiatal felnőttség

Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 8. rész: Tinédzserkor és a fiatal felnőttség

Tíz-tíz tiszta víz…

A számok misztikus világában, a mi tízes számrendszerünkben, a 10. életévvel érkezünk el gyermekeink spirituális fejlődésében az első nagy korszakváltáshoz. Ezt a korszakváltást a köztudat is ismeri, és függetlenül attól, hogy kis- vagy nagykamaszokról van szó, idegen szóval a tinédzser kifejezéssel illeti, ami egyszerűen tizenévest jelent. Ha csak a szám rejtett jelentéstartalmából indulunk ki, tudhatjuk, hogy az első kilenc fejlődési fokozatot követően ez az első kétjegyű szám, amely a legelső 1-nek a magasabb szinten való újramegjelenése, azaz jelzi, hogy valaminek a születéséhez érkeztünk, ami lényegileg más, mint ami eddig volt.

1:0 – Egy új világ kapujában

A legtöbb szülő ismeri, és féli is ezt a korszakváltást. A változás a tíz-tizennégy éves kiskamaszkorral kezdődik, és a 14. életévet követő nagykamaszkorban teljesedik ki. Hangsúlyosan ebben a második szakaszban válik minden gyermek hirtelen ‘lázadóvá’, ilyenkor fordul szembe a szülői értékrenddel, öröklött mintákkal, csakhogy önmaga másságát, különbözőségét, – valódi értelemben vett külön-állóságát – hangsúlyozhassa. Egyszerre csodálatos és félelmetes mikor ez a folyamat elkezdődik. Csodálatos, mert kézzelfogható módon válik láthatóvá, hogyan keresi gyermekünk saját identitása alapjait, hogyan ég benne az olthatatlan vágy, hogy felismerje saját sorsfeladatát, életének értelmét. És félelmetes, mert a benső útkeresés labirintusában bolyongva mindenben és mindenkiben legyőzendő ellenfelet, megannyi minotauruszt és veszejtő tévutat lát.

Sok tinédzser ilyenkor szó szerint begubódzik, magára zárja szobája ajtaját, és hosszú és céltalan semmittevésben egyszerűen csak megéli a Világ fájdalmát. A legtöbb szülő ilyenkor kétségbeesik, mert nem érti a lelki folyamat spirituális hátterét. Nem érti, hogyan lehet, hogy az ő kedves, aranyos, életvidám gyermeke, egyszerre befele-fordulóvá, elzárkózódóvá válik, vagy szélsőséges esetben akár arrogáns, élni-nemakaró ‘emóssá’ változik. Ma ezzel a kifejezéssel illetik azokat a tinédzsereket, akiket utolér a ‘lelkizés’ ilyen mértéken felüli vágya. Ez a negatív vágy, ez a világfájdalmas korszak, pedig nem spórolható meg, és különböző mértékkel minden tinédzser át is esik rajta. Persze ebbe az emocionális fellángolásba, az érzelmek óceánjába a világ rendje szerint nem kell belefulladni, csak szükségszerűen át kell kelni rajta. El kell ugyanis hagyni a gyermeki létbirodalom határait, hogy – ugyan még nem felnőttként, hanem ifjúként, de elérjük egy új világ partjait. Ma a köztudatban szinte elfeledetté vált ez a kifejezés, pedig a szó, pontosan a megújulás és az erő jelentéstartalmait hordozza.

A belső átváltozás

Az ifjúkor spirituális alapja, a szükségszerű és kikerülhetetlen transzmutáció, a lelki átváltozás. A köznyelv csak a tinédzserek hangjára mondja, hogy mutál, pedig valójában egész lényük mutálódik, transzformálódik. Ha az átváltoztatások titkos tudományához, az alkímiához nyúlunk segítségül, pontos képet kaphatunk erről a folyamatról: Minden ember gyermekkorában kapja meg az alapokat, és körülbelül tizenéves koráig mint a puha viasz könnyen formálódhat. Ebben a gyermekkorban kell, hogy megkapja azt a ‘mágikus beoltódást’, ami lehetővé teszi számára, hogy egész hátralévő életében nyitott maradjon a Világ dolgai iránt – ahogy az alkimista mondaná, itt kell a viaszba az ólmot belekeverni, hogy a dolgoknak súlya legyen és az átváltozás megtörténhessen. A gyermekkorban hihetetlen mennyiségű benyomás ér bennünket, így hát szükségszerű, hogy ezt a feltöltődést valamiféle belső rendszerezés, rendeződés kövesse. Az alkimista ezt tág értelemben rubedo-nak nevezi, a vörös szín után, ugyanis ebben a szakaszban szükségszerűen minden lángra vettetik. Ilyenkor a lélek tüzén forr és tisztul meg minden, ami a gyermekkorból még egyáltalán mint maradandó érték fontos. És ebben a purgálásban csak az marad meg, ami lényeg-es. A kiskamaszkor végén, ha a szülők nem gátolják, kidobásra kerül szinte minden, ami a gyermekkorból maradt. A falak más színűre festettnek, a képek helyére rock-zenekarok poszterei kerülnek, stb.

Persze ez nem a végállapot, csak előkészület a nigredo-ra, a lélek első komoly elsötétülésére. A lélek sötét éjszakája, a feketeség, az alkímiában a benső rothadásnak a jelképe. Mint ahogy minden spiritusz, minden párlat, minden jó bor a lebomlás és a rothadás végterméke, így a megújuló ifjú lélek is a benső átalakulás szülöttje. Ezt a folyamatot szülőként, szigorúan tilos gátolni vagy akadályozni! Nincs annál tudatlanabb és veszedelmesebb, mint amikor egy szülő ráparancsol szobájába zárkózó kamasz gyermekére, hogy most már hagyja ezt abba, és azonnal csináljon már valami ‘értelmeset’. Mert pont ez a lényeg: hogy ilyenkor születhet csak meg az értelem, annak nemes értelmében! A későkamaszkor legfontosabb változása, hogy belül szétválasztásra kerül a durva a finomtól, az értelmetlen az értelmestől. Ezért tűnik egy bizonyos ideig a tinédzsereknek minden értelmetlennek. Mert még nem találtak célt és értelmet életüknek.

Tiszta vizet a pohárba…

Ilyenkor mutatkozik meg ismét a szülői felelősség! Amikor egy gyermek elindul a nagy átváltozás útján, ebben a fellángolásban, a benső tűzben nagyon kiszárad a lélek. Ezért fontos, hogy a szülő folyamatosan oltsa ezt a szomjúságot, mert ha ő nem teszi, a kamasz gyermeke más forráshoz jár majd. Ha a szülő-gyermek kapcsolat megalapozott volt és teljes, akkor az ifjú első helyen az ‘őseihez’ fordul útmutatásul. És ha ez megtörténik, az egyetlen szabály amire ügyelnünk kell, a tiszta és nyílt őszinteség. Hogy bátran valljuk meg, ha mi magunk sem tudjuk kamasz gyermekünk kérdéseire a választ, és bátran vállaljuk ha mi magunk is még csak keresünk, és azt is ha nem találunk. A legrosszabb az a szülő, aki úgy tesz, mintha élete tökéletes példa lenne, mintha ő mindenre tökéletes és kész válaszokkal szolgál. Aki így tesz, biztosan lebukik, és hosszú időre elveszti hitelét gyermeke előtt, aki ilyenkor szükségszerűen más lelki tanítómesterhez menekül. Persze ez előbb-utóbb mindenképen megtörténik, mert a folyamat természetes része az is, hogy a nagykamaszkor identitáskeresésének fázisában különös szükség van a külső mintákra és követendő példa-képekre. Ha ezt a szülő tudja, nem lesz féltékeny azokra az idegenekre, akiket kamasz gyermeke hirtelen rangsorban eléje helyez, és követni vágyik. Sok szülő kerül ilyenkor saját benső értékválságba, úgy érzi elrontott valamit, hogy gyermeke elfordul tőle, vagy hogy nem az ő értékrendjét és szülői mintáját akarja követni. Ez is törvényszerű és természetes.

Amit ilyenkor a szülő tehet, hogy engedi gyermekét eltávolodni! Engedi a maga útját járni – miközben a lehető legélénkebb érdeklődéssel fordul mindazon újdonságok felé, amit ifjú kamasz gyermeke világába hoz. A szülő szerepe ebben a korban a ‘virrasztás’, a vigyázás, az ügyelés. Latin szóval a vigília. Vigyázzunk, ez nem őrködést, vagy felügyelést, hanem éber együttlétet jelent. Mint mikor egy orvos ügyel, készenlétben vár, és csak akkor cselekszik ha szükség van rá, ha hívják. Minden szülő, aki éjféltájban körmét lerágva az ágyban ébren várja nagykamasz gyermeke kulcszörgésének hangját, tudja jól miről van szó. És azt is, hogy mikor másnap felteszi a legjobb szándékú kérdést, hogy mi volt tegnap este, a biztos válasz a „Semmi.”, és hogy ez így van rendjén. Lelki fejlődésünk útján, nekünk szülőknek is át kell esnünk ezen a nagy átváltozáson, amit az elengedés spirituális gyakorlatának neveznek.

Szülőként erre tanít meg bennünket ez a korszak. És ha mind a szülő, mind az ifjú kamasz hagyja a folyamatot a maga természetes módján véghezmenni, eljutunk az alkímia utolsó fázisához, az albedo-hoz, a kifehéredéshez, amikor is a gyermek spirituális alapjai benne megszilárdulnak, amikor életének értelme benne megfogan, hogy készen álljon arra, hogy a nagy mű utolsó műveleteit befejezze. És így ebben, van helye és új tere a közös munkálkodásnak.

A cikk szerzője előadónk, Tarr Bence László

Illusztráció: Alex Grey