A Dacos gyerek és a találékony szülő

A Dacos gyerek és a találékony szülő

10 éven át dolgoztam lelkileg sérült és/vagy problémás viselkedésű gyerekekkel. Sokuk örökös „ellenzékiségben” élt: szembefordultak a felnőttek világával, ahol sérelmeket és fájdalmakat éltek át. Előfordult, hogy olyan gyereket irányítottak hozzám, akivel orvos kollégáim nem bírtak. Előfordult, hogy én sem bírtam vele. Azóta foglalkoztat, hogy hogyan alakíthatjuk át az ellenállást szövetséggé, anélkül, hogy sértettséget és szenvedést okoznánk. Hogy mit tegyünk, azokban a helyzetekben a gyerekünkkel, amikor az egyenes, határozott beszéd nem segít. És hogy hogyan juthatunk dűlőre azokkal a felnőttekkel, akik csak akkor vannak jól, amikor NEM azt teszik, amit kérünk tőlük. Az alábbiakban álljon itt egy-két példa példa arra, hogy mit is tanultam erről és, hogyan alkalmaztam a gyakorlatban. Igaz, sokszor kínomban.

Nehéz dacolni, ha erre külön kérnek – A rendelőmbe egy nehéz sorsú és nagyon morcos 8 éves érkezik. Nem hajlandó beszélni velem, se rajzolni, se játszani. Vadonatúj telefonját szorongatja. Sokáig próbálkozom, ezzel, azzal. Végül – a telefonjára mutatva – azt kérdezem: „Kamera is van benne?” – a hangomban elismerés. A válasz egy barátságtalan bólintás. „Kipróbálhatom?” – szinte kérlelem. Odaadja a telefont. „Te csak nézz rám ilyen mérgesen, én meg csinálok rólad egy filmet.” – mondom neki. Ezen elcsodálkozik. „Kérlek, maradj mérges! – figyelmeztetem többször is, kamerával a szememen. Már mielőtt visszanézné a kisfilmet, elmosolyogja magát. Kezdhetünk dolgozni.

A kis forradalmár vacsorája – Óvodás gyerekem egy időben mindig pont azt nem akarta enni, amit kínáltunk neki. Mert MI kínáltuk. A vacsora előtti vitát lerövidítendő, kipróbáltuk az „illuzórikus választás” módszerét. Például, szeretnénk, ha enne egy vajas piritóst. Mondom neki, hogy miből választhat. Sima kenyér, tojás, sajt. A válasz persze „nem, nem és nem”. Ezután a konyhában meg is mutatom a kenyeret, aztán a tojást, azután a sajtot, és mintegy mellesleg, a kenyérpirítót. Piritóst kér. Mert ezt eredetileg nem említettem. Ezt ő „választotta”. A módszer a legtöbb, „főállásban” ellenálló felnőttnél is kiválóan működik. A lényege: szóban ismertetjük a választási lehetőségeket, de kihagyjuk azt a tételt, amit szeretnénk, ha választanának. Ezután bemutatjuk a lehetőségeket, amelyek között már ott látható a választandó tétel. Aki nagyon szeret a saját feje után menni, nem választ olyan lehetőséget, amit előtte szóban ajánlottunk.

Bármit választ , ugyanazt választja

A dac gyökerénél ott van az a valamennyiünkben meglévő igény, hogy azt tegyük, amit akarunk. Hogy szabadon választhassunk. Az ellenállás azonban annyira elhatalmasodhat a gyereken, hogy ezzel már szenvedést okozhat magának és a környezetének vagy akár az életét is veszélyezteti (pl. az anorexiánál). Ennek komoly lelki okai lehetnek, és ezeket is szükséges kezelnünk. Ám közben számos hétköznapi helyzetet kell megoldanunk együtt.

A szabad akarat elemi igényére épül az alábbi technika is, amikor bármit is választ az illető, az általunk kijelölt cél felé halad. Ezekben az esetekben, ahhoz, hogy választhassak, már eleve el kell fogadnom az instrukciót.

Például (dőlt betűvel az instrukció, amit mindenképpen „választ”):

• „Most vagy 10 perc múlva vagy 5 perc múlva kapcsolod le a számítógépet és jössz vacsorázni?”
• „Hova kéred azt a puszit, amitől olyan hamar el fogsz tudni aludni?” (Lefekvéskor, mese után)
• „Már a kocsiban vagy csak az óvodánál fogod abbahagyni a nyafogást?”

Hogyan lesz a nemből igen?

Amennyiben számíthatunk arra, hogy a gyerek a tiltásra és az utasításra úgy reagál, hogy pont az ellenkezőjét teszi, akkor éppen ezt a sajátosságot használhatjuk arra, hogy együttműködésre bírjuk. Letiltjuk az elvárt viselkedést (1. példa) vagy előírjuk a nemkívánatos viselkedést (2. példa):

„Lehet, hogy meg sem engedem, hogy a szobámban maradj.” – erre az addig morcosan ácsorgó kis kliensem kíváncsian leült.

„Folytasd a nyafogást, csak hangosabban!… Így már jó.” – A második mondat annak elismerése, hogy a gyerek azt csinálja, amit kérek. Az igazi lázadó erre azonnal abbahagyja. Vigyázat: ha félelemből vagy fájdalomból panaszkodik valaki, soha ne alkalmazzunk efféle közléseket!

Ajánlás

Az itt leírt kommunikációs formákat kizárólag akkor érdemes használnunk, amikor közvetlen módon már nem érünk el együttműködést és erőszakot sem akarunk alkalmazni. Kulcsfontosságú az időzítés és a gyermek állapotának maximális figyelembe vétele. Például a dühroham előtt még tehetünk valamit, de közben már nem sokat. Minden esetben határozottan, nyugodtan és komolyan mondjuk, amit mondunk. Indulatból egyik formula sem fog működni! És, ami még fontosabb: minden gyermeki dac és ellenállás kezelésének az alapja a jó kapcsolat és a szeretet. Így beléphetünk a gyermek világába, megismerjük és elfogadjuk, hogy neki mi a fontos és ezt építjük be azután a kommunikációnkba. Sokszor már pusztán ez a mozzanat is elegendő és fölösleges minden további “trükk”.

Ám, amikor az empátia, a kérés vagy az utasítás nem segít, de meg kell oldanunk a helyzetet – például leszedni a gyereket a mindjárt továbbinduló buszról – akkor jöhetnek a kreatív megoldások. Lehet, hogy nem is a gyerek túl dacos, hanem mi nem voltunk elég találékonyak!

írta: szakértőnk – Kaposi Kálmán, pszichológus