A mi „mindennapi kenyerünket” osszuk meg egymással! DE HOGYAN? /közérdekű társadalmi segítség/

A mi „mindennapi kenyerünket” osszuk meg egymással! DE HOGYAN? /közérdekű társadalmi segítség/

Az elmúlt két év vírushelyzeteiben a jóléti társadalmakban élő emberek újratanulhatták azt az imát, amiben mertünk kérni a „mindennapi kenyeret”, amikor kiszolgáltatott helyzetben éltünk. Most viszont annak jött el az ideje, hogy ezt a kenyeret megtörjük, és megosszuk azokkal is, akik a háborúban érintettek. Ennek most van itt az ideje!!!! Emiatt hoztam nektek most olyan segítő gyakorlatias vezérfonalat, amelyet itt az idő beiktatni a családi- vagy munkahelyi beszélgetésekbe, vagy akár az iskolai oktatásba is beleszőni a következő hetekben! Szakértőnk, Polus Enikő, mentálhigiénés szakember írása.

 

Hogy ki, mikor és hogyan cselekszik majd a környezetében a következő napokban, az már egyéni lelki állapotoktól is függő. Hiszen aki beszélgetést irányít, segít, mesél vagy tanít, fontos, hogy ő most épp, hogy van lelkileg a történtekkel. Nagyszüleinktől, dédnagyszüleinktől azt tanulhattuk, hogy az első sokk után érdemes mielőbb gondolkodni és cselekedni. Így erre bátoríthatunk minden magyar embert, hogy együtt tegyünk másokért és magunkért is a következő napokban. Most ennek adjunk helyet, teret és energiát!!!

 

 

HOGYAN SEGÍTHETÜNK JÓL?

Sok embernél tapasztaltam azt az elmúlt napokban, hogy ha nem tudott adományt adni vagy határhoz menni, akkor saját maga lenézte önmagát emiatt. Drága embertársaim. Nem mindenkinek dolga, hogy határhoz menjen. Nem mindenkinek lesz dolga, hogy hatalmas adományokat gyűjtsön. Van, akinek az lesz a dolga, hogy dolgozzon, tegye a dolgát és segítse a munkatársai szorongásoldását egy bögre kávéval vagy teával. Ilyenkor ennek is hatalmas segítői értéke van. Hívjuk fel az idős rokonainkat is, mert lehet bennük még saját élmény alapú emlékeket is feldobnak a háborús hírek. Ők nem tudnak a hírek között szűrni, mindent el is hisznek. Rengeteg mindennapos segítséget nyújthatunk egymásnak, hiszen egymás életében fontos mellékszereplői vagyunk nem mellékelhető jótettekkel. Hozok még pár segítői ötletet, nehogy „leértékelődjön” az emberi pszichében, aminek hatalmas értéke van!

  -Van, aki úgy segíthet, hogy képes másokat meghallgatni, és csak rájuk érző figyelemmel figyelni! Komoly szorongásoldó hatása lehet akár iskolákban, munkahelyeken, baráti körökben vagy otthon! Ráadásul a másik diákot-, vagy embert aktivizálásra serkentheti a magánéletében, aki képes lesz saját erőforrásaira támaszkodva másokért is tenni!

 – Van, aki konstruktív problémamegoldások javaslataival támogathat másokat, akár szervezeteket, kitalálhat aktualitásra új ötleteket.

– Van, akit az adrenalinszintje már a határokhoz hajtott és a segélyeket cipeli helyszínekre, mert jó a fizikai teherbírása!

– Van, aki gondolkodásával-, vagy akár informatikai kapcsolatépítéssel segíthet!

– Van, aki a vállalkozásaival vagy a kapcsolatrendszerével!

Rengeteg módja van annak, hogy aktívan kapcsolódjunk a kialakult történelmi helyzethez, felsorolni mindent nem áll szándékomban, de tudom, hogy helyt fogunk állni és képesek leszünk újra összekapaszkodva „elég jó segítőkké” válni!

 

 

 

 

 MI AZ, AMI BIZTOS, HOGY ILYENKOR NEM SEGÍTSÉG? /Diákoknak is fontos erről beszélni!/

1. A pánik soha nem jó tanácsadó! Elhamarkodott lépések, felesleges körök, újabb veszteségeket termelhetünk a gyors pánikreakcióval. A felesleges pánikkeltéseket kifejezetten büntetendőnek tartom ilyen állapotokban is, hiszen sokezer embert manipulálhat és vezethet tévútra!! Legyen szó akár szakmai-, mentális-, újságírói vagy közösségi oldalas posztok stb…tévútjai!
2. Nem segít, ha csak „lelkesedésből” teszek pár napig valamit! Akár másokért, akár magamért. Itt a „víz felkavarodott”, sokáig tarthat, mire leülepszik. Emiatt a lelki kitartás és mentális erőgyűjtés most kiemelten fontos lesz. A „csak lelkesedés” gyorsan kiégő állapota pillanatok alatt elveszi a kedvet és az erőt a folyamatos valódi segítségnyújtástól.
3. Nem segítség, ha ilyenkor akárkinek hiszel!! Például azt elhiszed egy „ezeridegennek”, hogy ha adakozol, akkor ő eljuttatja a rászorulóknak. Sajnos rengeteg „hiéna” lelkületű ember aktivizálja ilyenkor magát, és „no name” az összegyűjtött dolgokat magának elviszi, vagy értékesíti pénzért a „fekete piacon”. Ezzel nem kedveteket akarom szegni, hanem felhívni a figyelmeteket létező „jótékonysági bűnőzésre”. Tudom, ez szörnyű, de ha tudunk róla, akkor nem így fogunk „segíteni” a hiénavadászoknak. Az ő bűnőzői mindennapjaikat nem cél kiszolgálni!!!

 

JÓTÉKONYSÁGI JÓLSZERVEZETTSÉG EGY PROFESSZIONÁLIS SZAKMA!!!!

 Amikor teljes nemzetet érintő kérdések merülnek fel, akkor a legfontosabb a szervezettség és jótékonysági professzionalizmus. Bizonyos dolgokat azokra a szervezetekre kell bízni, akik régóta ezen a területen tevékenykednek. Ez egy külön szakma, olyan mások által beláthatatlan helyzetekkel, amelyek a segítségnyújtót veszélyekbe is sodornák. 16 éves korom óta, 30 éve az önkéntes segítői szakma és segítő szervezetépítés az életem része sok más szakterület mellett. Nem véletlenül mondom és írom ezeket. A gyakorlatból érkezek és írok! Sok „mini önkéntes akció” jó, ha elindul, mert sok jó ember lakozik az országunkban! De egy idő után a szervezettségre kell majd váltani, ha ez meghaladja a többnapos időintervallumot. Az adományok felhalmozva tönkre mehetnek, főleg, amire nincs szükség. Éppen ezért fontos, hogy inkább szervezetekhez jelentkezzetek, ha segíteni tudtok, akár önkéntesként, akár a szaktudásotokkal, vagy épp a saját felajánlásaiddal. Akármilyen szervezetnek én nem adományoznék most, mert ezekben az ügyekben akárkik nem fognak tudni jól segíteni. De szerencsére lassan minden közéleti szereplő már jól hirdeti az oldalán, hogy kik azok, akik most jól és aktívan képesek segíteni.

Egyelőre mindennapos változásokra számíthatunk. Fontos a lelkesedés, de még fontosabb a kitartó szeretet, amely nem bizonyos üzleti feltételekhez- vagy olyan poszthoz kötött, amelyben menekülő emberek kiszolgáltatott fotóit mutogatják!!! Az emberi méltóság etikettjei most is érvényesek, amikor szükségállapotok vannak.

Nem cél az, hogy most sok adomány megpenészedjen. Cél az, hogy a szükségletből származó javaslatra adományozzuk inkább. Ha konzervet kérnek, akkor ne csokoládét vigyünk. Akkor vigyünk majd csokoládét, amikor kérnek a szervezetek. Melegben a tárolás funkciói rohamosan romlanak majd és tönkre mennek. Ráadásul mindkét termék jóllakottságot okoz, az egyik tovább tartja fenn az energiát, a másik üres gyomorra megemeli hirtelen a vércukorszintet, majd hirtelen leejti, és rosszul lehet tőle az amúgy is sokkos lelki állapotban lévő ember. Ne értsetek félre kérlek, a csokoládé is fontos, ha előtte van mit enni, ami hosszabb távon biztosítja az energiaháztartást. De ezt a szervezőknek és koordinátoroknak kell előbb-utóbb majd irányítani. Nem cél az, hogy – ha ez a helyzet tartós lesz, akkor – „kimerüljön a kedvetek és a jószándékotok”. Cél az, hogy most kitartóan legyünk képesek jól segíteni. Bizonyos dolgokat meg rá kell bízni a koordinátorokra, hiszen hamarosan nekik lesz teljesebb képük és átlátásuk a régiókban lévő emberekre, hogy hol, kinek mire van szüksége. De álljunk készen arra, hogy a mindennapi kenyerünket képesek legyünk megosztani úgy, hogy ne járjon érte köszönet, poszt, fotó, fizetség. Feltétel nélküli szeretet és segítség!!! Legyen ez a mentális mottónk!!  Csak csendben a háttérből és másokat is bátorítva, verbuválva.

 

 

Rémes hírterjesztések is elindultak

Nem dolgom eldönteni, hogy mi az és mi nem az, de segítő szakmai hivatásomnak érzem felhívni erre a jelenségre a figyelmedet!! Valóban lehetnek traumatikus hatásai ennek az időszaknak, ha úgy fogjuk fel és úgy éljük mi meg, hogy nem tehetünk ebben a helyzetben semmit. Én értem a cikkezőket is, akik ezeket a szavakat használják, azonban ez így egy kicsit olyan számomra, mintha arra bátorítaná az olvasókat, hogy dőljünk hátra, úgysem tehetünk semmit, hiszen így is, úgy is traumatizálódunk. Nos, nem mi menekülünk az otthonainkból. Ez most felelősség kérdése, nincs szükség közösségi oldalas diagnosztikára és baljós feltételezésekre! Még nem tanultunk eleget az őseinktől, akik akkor is tettek valamit, amikor már tényleg nem volt mit tenni!!! Felelősséggel írjatok ki bármit ebben az időszakban, ne írjatok vészjósló, traumatizált hatásvadász cikkeket, posztokat!!! KÖZ-FELELŐSSÉG mindannyiunké! Ez nem megküzdés, hanem önmegadás akkor, amikor senki nem kényszerít arra, hogy feltegyem a kezem és adjam meg magam!! A tanult tehetetlenséget ne mobilizáljuk önmagunkban! Ne dőlünk hátra ebben a helyzetben, és ne várjuk meg azt, amíg mások egy traumába keretezik be az átélt életeseményeinket.

Célunk az is ebben az időszakban, hogy a kollektív átéléseinknek a „keretezése” az összefogás és a tettrekészségünk legyen, és ne a TANULT TEHETETLENSÉG!

A végére pár javaslat, amiről érdemes a következő napokban gondolkodni, beszélgetni párunkkal, szüleinkkel, gyerekeinkkel, barátainkkal, a közösségekben vagy akár családi szinten. Minden kérdésből szüljetek még további aktuális kérdéseket és saját belső válaszaitokat, mert az visz majd előre a tettrekészséghez és a szorongások rendezéseihez:

1. Mit tehetek akkor, amikor olyan, mintha nem tehetnék semmit?
2. Mit tehetek akkor, amikor úgy tűnik, hogy „szinte semmit sem tehetek”?
3. Az együttérzés nem azonos a sajnállak érzéssel. Hogyan jelenhet meg gyakorlatiasan is az együttérzésem? Nekem milyen lehetőségeim vannak, hogy együttérző segítséget nyújtsak a környezetemnek és a rászorulóknak?
4. Mire van szükségem, hogy a lelkem megnyugodjon? Mit tehetek én magamért? Mire van szükségem most, hogy a környezetemtől segítséget kérhessek?
5. Hogyan segíthetek magamnak ezekben a napokban? Hogyan segíthetek a háborús övezetből érkezett kiszolgáltatott embereknek? Hogyan nem segíthetek?

Kérlek benneteket, lelkileg is vigyázzatok magatokra, hiszen úgy jobban tudunk kollektíven is majd mások segítségére lenni mindannyian!

 

szerző: Polus Enikő

mentálhigiénés szakértő, író