„Alázatra, tiszteletre és kitartásra neveltek"

„Alázatra, tiszteletre és kitartásra neveltek"

Interjú Tenki Réka  színésznővel

szerző: Filákovity Radojka

Tenki Réka minden mozdulatából kedvesség, nyíltság és őszinteség árad. A Nemzeti Színház fiatal színésznőjével kivételesen nem szerepekről, hanem arról beszélgettünk, milyen neveltetésbeli értékeket hozott otthonról, melyek nélkül nem tudna önmaga maradni ebben a kivételes és nehézségekkel teli szakmában.

Gyerekkorod óta szinte együtt lélegzel a színházzal. Egyértelmű volt, hogy a színészi hivatást választod?

Úgy fogalmaznék, hogy ez volt az a közeg, ahol otthonosan és természetesen éreztem magam, ezáltal egyértelmű volt, hogy itt kell megtalálnom a helyemet. Az, hogy színésznő akarok lenni sosem fogalmazódott meg tudatosan bennem, csupán így hozta az élet. Most ebben érzem jól magam, ennek a határait próbálom bejárni – tartson, amíg tart.

A gimnázium elvégzése után Debrecenből a fővárosba jöttél, mert felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Nem féltél kiszakadni a jól megszokott közegből?

Inkább azt mondanám, hogy hiányzott és most is nagyon hiányzik Debrecen. Félni nem féltem, hiszen az ember mindig tele van vágyakozással meg kíváncsisággal az új dolgok iránt. Az évek során azonban kiderült, hogy nem igazán találom a helyemet itt; valahogy túl nagy nekem ez a város, nem bírom befogni. Hiába köt ide a munka is, nem találom magam benne, és örök szívfájdalmam, hogy a családommal egyre kevesebb időt tölthetek. Néha csak annyit kívánok, hogy érezhessük egymás közelségét – még az sem kell, hogy beszélgessünk, csak tudjam, hogy ott vannak egy karnyújtásnyira tőlem.

Ők támogatták a pályaválasztásodat? Miben segítettek?

 

A szüleim seperték ki az utat számomra, hogy minden adott legyen a tanuláshoz és a színjátszáshoz; azon voltak, hogy sose érezzem, hogy valamiben nélkülöznöm kell. Ezt nem anyagi értelemben gondolom, hanem olyan nevelést, emberi értékeket értek alatta, melyek megerősítettek, kitartást adtak, általuk alázatot és tisztelettudást tanultam. Rengeteg olyan dolgot tehát, ami ahhoz kell, hogy emberként, de legfőképp önmagamként tudjak megmaradni a pályán. Talán már rég nem tudnám ezt csinálni, ha nem ilyen neveltetésben részesültem volna.

Magukkal rántottak volna a sikerek?

Nem tudom, mennyire sikerült volna a helyén kezelni őket. Most tudomásul veszem, hogy elértem dolgokat, de nem tulajdonítok ennél nagyobb jelentőséget a sikernek. Nem simogatom meg minden nap a szobrokat, vagy veregetem meg a saját vállamat. Inkább arra koncentrálok, hogyan másszam meg a következő lépcsőfokot. Ahogy korábban említettem: a nevelés, az értékrend, amit az ember otthonról hoz nagyon fontos – erre már a főiskolán is rájöttem. Amikor 4 évig szinte együtt élsz 14 emberrel, pontosan látod, ki milyen alapokat kapott, mit hozott otthonról, ki egyke, kinek van négy testvére, ki az, aki mindig nélkülözött, ki az, akinek pedig mindene megvolt. Ugyanígy van a színházban is: az által, ahogy valaki játszik, csoportban dolgozik, egy-egy munkához hozzáfog, vagy kommunikál a színpadon, nagyon sok minden kiderül róla.

Érdekes, ugyanakkor konfliktusokkal teli szakma ez. Hogyan kezeled a nehézségeket?

Úgy, hogy kimondom, ami éppen bennem van. Talán sok esetben nem kellene, de azt érzem, ha ezt nem teszem meg bizonyos helyzetekben, akkor egy-egy munka félremegy. Akivel dolgozom, annak tudnia kell, éppen milyen folyamatok munkálkodnak bennem, mert csak úgy tudok továbbmenni a szerepben is. A nyíltságnak persze megvannak a maga hátrányai is, előfordulhat ugyanis, hogy kiforgatják az ember szavait. Idővel ugyanakkor megtanultam elfogadni, hogy saját magamon, a férjemen és a családomon kívül sosem lesz olyan ember, aki teljes mértékben megért engem. Ők azok, akik tudják, mit miért mondok, mi áll a cselekedeteim hátterében. Értik a nyelvemet, támogatnak, és önzetlen tanácsokat adnak. Ugyanakkor, ez nem azt jelenti, mindenben egyet is értenek velem. Akármennyire is jó lenne, az évek során beláttam, hogy rajtuk kívül nem várhatom, hogy mindenki szeressen. Mindig lesz olyan, aki rosszat akar majd, vagy nem tud elfogadni. Így a legfontosabb, hogy minden helyzetben sikerüljön megtartani magamat, megmaradni olyannak, akivé a szüleim neveltek.