A szülők nevelési problémái – 2. rész

A szülők nevelési problémái – 2. rész

A nevelési elvek elbizonytalanodása

Probléma lehet az is, hogy a régi nagycsalád, a nagyobb családi közösség napjainkban egész kicsire zsugorodik. Nemcsak hogy sok az egyke, de a gyerek neveléséből – a válás következtében – kivonul az apa, sok helyen már a nagypapa is.

Jellemző az is, hogy a fiatalok nevelési problémáikkal nem a szüleikhez fordulnak, mert az ő nevelési nézeteiket elavultnak, korszerűtlennek tartják, ám az újabb nevelési elvekkel kapcsolatban nincs még elegendő tapasztalatuk, főleg a következmények tekintetében. Szüleik helyett az interneten, egymástól – azaz hozzájuk hasonlóan informált szülőktől – kérnek tanácsot.

Régen természetes volt, főleg vidéken, hogy miközben a szülők a földeken dolgoztak, a több bölcsességgel, élettapasztalattal rendelkező nagymama terelgette az unokákat. A mai atomizált családi életnek az is hátránya megvan, hogy a gyerek kevesebb mintát lát rá, hogyan kell bizonyos helyzeteket kezelni, hogyan kell másokat tisztelni, elfogadni, hogyan kell alkalmazkodni. Kevesebb lehetőség van a valóságos, felnőtt élethelyzetek áttekintésére, gyakorlására, átélésére.

Némely szülő, felnőtt még büszke is rá, hogy még nem nőtt fel, csak épp van egy gyereke. A családi kötelék, az igazi felelősség terhes nekik, szeretnének kibújni alóla. Ezt a gyerekek radarjai pontosan érzékelik, s viselkedésükkel reagálnak a helyzetre. Elsősorban azért, mert az ilyen családban, közegben nem érzik magukat biztonságban, benne van a levegőben, hogy bármely pillanatban széthullhat.

A nevelők szerepe, jogi felelőssége a gyermek gondozása, védelme. Ez azért szükséges, mert az embergyerek születése után hosszú ideig segítségre szorul, s az életben maradáshoz szükséges alapvető tapasztalatok döntő részét tanulással, tapasztalatszerzéssel, gyakorlással sajátíthatja el. Ebben gondozója, nevelője támogatja és oltalmazza. Gondoskodik egy biztonságos környezetről, amelyben testileg-lelkileg nyugodtan fejlődhet, döntéseket hoz helyette, képviseli az érdekeit. S szükség esetén korlátozza a gyerek szabadságát: szabályokat, határokat állít fel annak érdekében, hogy képessé válhasson önállóan gondoskodni magáról.
Ezt az utat nem szabad, nem is lehet sürgetni, felgyorsítani, többek között a gyerek idegrendszerének fejletlensége miatt sem. A felhőtlen gyerekkor pont arról szól, hogy a gyerek bízhat abban, hogy a róla gondoskodó felnőtt tudja a dolgát, s azt folyamatosan, sok türelemmel, szeretettel el is végzi. Ekkor a gyermek mindig életkorának, egyéniségének, képességeinek megfelelő, megérthető és megvalósítható elvárásokat, feladatokat kap. Ha nem kap, akkor nincs fejlődés, nincs biztonságérzet, nincs kapaszkodó; ehelyett a gyermek sötétben tapogatózik, amelyben a tapasztalatszerzés lelkileg is, testileg is sokkal fájdalmasabb, mint néhány szabály, korlát betartása.

Nézzük meg, melyik korban mi a helyzet:

0–1 éves kor	A csecsemő és a kisbaba nehezen viseli a frusztrációt, mert még nem alakult ki benne az ehhez szükséges belső erőforrás.Biológiai ritmusa (pl. a nappalok és éjszakák váltakozásának rendje) még nem stabil.	Ebben a korban az anya energiája pótolja a hiányt. Az ő feladata a gyerek védelme, táplálása, vigasztalása, miközben elkezdi a világhoz, a kinti élethez való szoktatást is. Rugalmas napirenddel segíti a bioritmus megszilárdulását. Eleinte csak nagyon kis lépésekben támaszthatunk bármilyen elvárást a gyerekkel szemben.
1–3 éves kor között	Megkezdődik az énkép kialakulása, amelynek előfeltétele az anyáról való leválás (szoptatás, együttalvás vége), az „egy és ugyanaz vagyok a mamával” érzésének megszűnése.	A gyerek képességeinek figyelembevételével támogatni kell önállósági törekvéseit.Ezzel párhuzamosan el kell kezdeni az engedelmesség kialakítását: a gyermek védelmét szolgáló szabályok, határok betartatását (szabad, nem szabad). Meg kell tanítani neki a tiltásokra való reagálásának következményét.
3–6 éves kor között	Értelme, beszéde ugrásszerűen fejlődik. Az összefüggéseket egyre jobban érti. Érzelmein már képes tudatosan uralkodni. Világossá válik számára, hogy tetteinek pozitív, illetve negatív következményei lehetnek.	Folytatni kell az önállóságra nevelést. A helyes és helytelen, a jó és rossz viselkedést a gyakorlatban kell megtanítani. Az együttélés szabályait, a kötelesség, felelősség összefüggéseit tisztázni kell. Ki kell alakítani az alkalmazkodás, illetve mások elfogadásának képességét. Következetes elvárásokat kell támasztani. Ösztönözni jutalmazással, illetve büntetéssel lehet.
6–11 éves kor között	A családon kívüli kapcsolatok (barátok, edző, tanár, stb.) fontossága, hatása felerősödik. Már nem csak a szülő számít modellnek.	Ki kell alakítani a családdal, barátokkal töltött idő helyes arányát, egyensúlyát. Az iskolai és az otthoni feladatokat össze kell hangolni, a célok megvalósításához szükséges határokat ki kell jelölni. Nyomon kell követni, s ha kell, számon kell kérni ezek tiszteletben tartását. A személyes dolgokkal kapcsolatos döntésekben kapjon nagyobb szabadságot a gyerek. A felelősségérzetet, a lelkiismeretet következetesen erősíteni kell.
11–18 éves kor között	A serdülőkorban a szülőktől független identitást keres a gyermek. Az értékrend fixálódik. Felelősségteljes döntéseket kell hoznia. Továbbtanulás, párkapcsolat, az önálló jövőkép tervezése. A szexuális érés	A gyereknek fel kell ismernie az ok, okozat és felelősségvállalás összefüggéseit. Hagyni kell, hogy tettei természetes következményeivel szembesüljön a fiatal. Ha személyisége már érett rá, a nevelőknek fokozatosan háttérbe kell húzódnia. Az irányítás helyett inkább okos tanáccsal, jó példával kell hatni a gyerekre. A tizenévest továbbra is segíteni kell az értékrend, az időbeosztás, a zsebpénz kezelésében, jövőjének tervezésében.A mai rohanó világban – sajnálatos módon – mindent szeretnénk felgyorsítani. Még szakemberek is azt mondják olykor nekünk, nevelőknek, hogy mivel a mai gyerekek értelmileg fejlettebbek, előbb lehet belőlük felnőttet „gyártani”, a nevelésükkel járó felelősséget rájuk hárítani. Pedig ez nem így van. A gyerekkor valamennyi szakaszára érvényes, hogy a biológiai, érzelmi, értelmi kompetenciák nem fej-fej mellett fejlődnek.

Legkönnyebben átlátható példa: amikor egy lány 12-13 éves korában menstruálni kezd, biológiailag ugyan alkalmassá válik a szülésre, érzelmileg viszont egészében még nem érett a gyerekvállalásra. Ugyanígy nem várhatjuk el egy pár hetes csecsemőtől, hogy tisztában legyen az egészséges táplálkozás szabályaival, vagy azzal, hogy lelkileg, érzelmileg éppen mire van szüksége a személyisége, jelleme, viselkedése pozitív alakulásához.

A középkorban felnőtteknek való, kényelmetlen ruhákba öltöztették az úri gyerekeket, kicsinyített felnőtteknek tekintették őket. Ezt mi elítéljük, mi felszabadítottuk a gyerekeket.

Nézzük meg, mi a helyzet ma! A lányok már 4-5 éves korban elképesztő arányban viselnek felnőttes, a legújabb divatnak megfelelő, kifejezetten nőies ruhákat, magasított sarkú cipőket, vékony, eleve szakadásra ítélt harisnyákat. A fiúknál igen gyakori a kemény anyagú, kényelmetlen farmer. Ez persze külsőség, de a gyerek számára üzenetértéke van: egyenrangúak vagyunk, egyformán öltözünk, sőt én vagyok a „nagyobb”, a fontosabb, a „vezéregyéniség”, mert nekem több holmim van, s előbb megkapom, mint a gondozóim. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy kamaszkorára csak a márkás, drága cuccnak lesz értéke a szemében, s azt azonnal meg kell venni, mert holnapra kimegy a divatból.

Látható, hogy a ma népszerű nevelési nézetek, a teljesítménycentrikus felnőttvilág hatása hova vezethet. A gyerek értelmi képességeit agyonfejlesztjük, s a fejlesztő játékokkal kapcsolatos tevékenységek mellett már nincs ideje, eszköze, társa egy jóízű szerepjátékra. Pedig kisgyerekkorban a gyerek legfontosabb, mással fel nem cserélhető elfoglaltsága a játék.

Ugyanakkor a gyerek érzelmi életét elhanyagoljuk, már csak azzal is, hogy nem a helyén kezeljük. Hol túl nagyok az elvárásaink a viselkedésével szemben, hol túlzottan alacsonyak. Ha korlátok nélkül, mindenben szabadon neveljük, saját belátására bízzuk a gyereket, akkor állandóan neki kell okosan döntenie helyettünk, miközben nincs még elég tapasztalata ahhoz, hogy valóban jó döntést hozzon. Ebből a szempontból számomra az volt a csúcs, amikor egy anyuka gyermekének óvodát keresve jött hozzánk, s elmondta: már sok helyen járt, de végül úgyis a gyerek fog választani. Megkérdeztem, hogy mennyi idős a kicsi, gondoltam legalább 4-5 éves, és már járt másik óvodába. Hát nem: két és fél éves volt! Rákérdeztem, hogy mégis minek alapján dönt majd a gyerek, erre az anyuka megsértődött, nem is hozta hozzánk a kisfiút…

Rendszeresen hallom a játszótéren: „Kicsim, haza kellene már mennünk, jooó? Mehetüünk?” Persze, hogy nem jó! Egy idő múlva aztán anyuka mégis hazavonszolja erősen hisztiző csemetéjét. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani: „Kicsim, 10 perc múlva indulunk haza, mert vacsoraidő van, de holnap eljövünk újra.” Így adnánk időt a gyereknek, hogy felkészüljön a játék befejezésére, s azt is megértené, miért kell elmennünk; sőt, megnyugodna, hogy máskor folytathatja a hintázást. Ő pedig érezné a felnőtt magabiztosságát, s ettől az ellenállása is sokkal kisebb lenne…

Ha a gyereket döntéshelyzetbe hozzuk, akárcsak annak kapcsán, hogy gombócot vagy palacsintát kér-e vacsorára, már feszültséget keltünk benne, stresszeljük, hiszen mind a kettőt szeretné, s ha az egyiket választja, nem jut hozzá a másikhoz. Végül választ, beleeszik, otthagyja… és arra gondol, hogy a másik talán mégis jobb lett volna. Az ilyen helyzeteket elkerülhetjük, ha tényként közöljük, mi a vacsora. Azt viszont nyugodtan megkérdezhetjük, hogy rajzolni vagy gyurmázni szeretne-e inkább, mert ennek nincs tétje, mind a kettő sorra kerülhet. Vagy megkérdezhetjük tőle, hogy milyen játékot szeretne kapni a születésnapjára. Az ilyen helyzetek a gyerekszobába sorolható, gyerekkompetenciával eldönthető helyzetek.
Valami eldöntése mindig izgalmi állapottal jár, mert döntésünknek következményei vannak. Vagy jól, vagy rosszul döntöttünk. Ha jól, az pozitív élményt, kellemes érzést okoz, ha rosszul, akkor rosszul érezzük magunkat, főleg, ha döntésünk nem korrigálható, hatása végleges. Ennek a felelősségét áthárítani egy kisgyerekre, mert mi gyengeségből, esetleg fáradság miatt nem vállaljuk, vagy mert tévesen azt hisszük, hogy majd ettől lesz kreatív, önálló személyiség, szerintem vétek.

Természetesen én is tudom: akkor lesz a gyerekünk önálló, ha megtanul dönteni, s a döntéséért felelősséget vállalni. Csak az nem mindegy, hogy hány évesen, milyen tapasztalatok, képességek birtokában, és milyen kérdésekben várunk tőle ésszerűséget. A szülő, a pedagógus részéről tisztességtelen eljárás, ha a gyerek okosságára, ösztönére apellálva felelősségteljes döntést vár a gyerektől olyan témákban is, amelyekben még nincs élettapasztalata, jártassága. Az ilyenkor átélt kudarc, a felesleges pszichés terhelés a gyerek érzelmi életére, jellemének alakulására rossz hatással lehet.

További problémát okozhat, hogy ha többet képzelünk a gyerekről, mint amire képes, maga is elhiszi, hogy mindenható (superman). A valóság és a mesevilág közötti átjárás egyébként is jellemző még erre a korosztályra. Nekünk, felnőtteknek kell a valóságot képviselnünk, különben torzul a gyermek realitásérzéke, önmagáról kialakított képe. Ha nem tapasztalja meg saját határait, saját erejét, nem lesz képes korlátozni magát a vita során, s egy verekedésben ütése fizikai és átvitt értelemben is végzetes lehet. Ha szüleit vagy társait gyengébbnek érzi, végeláthatatlanná válik a hatalmi harc. Tiszteletről, tekintélyről, empátiáról ilyenkor már nem beszélhetünk.

Ezért fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a határaival és a képességeivel.

Nem képes rá, hogy	Képes rá, hogy
felnőttek segítsége, gondozása nélkül éljen	elfogadja a felnőttek segítségét, gondoskodását, és eldöntse, kire támaszkodhat
mindent megtegyen, amit csak akar	megtegye mindazt, amire már kialakultak a képességei
elkerülje tettei következményét	alkalmazkodjon másokhoz, ezzel is csökkentve a tettei esetleges negatív következményeit
kivédje vagy elkerülje a kudarcokat	tudomásul vegye a kudarcokat, és fejlődése érdekében tanuljon belőlük
szabályok, korlátok nélkül biztonságban legyen, és a helyes viselkedést elsajátítsa	a szabályokat, korlátokat megértse, elfogadja és betartsa biztonsága, személyiségének fejlődése érdekében

Fájdalmas dolog, s rossz érzéseket kelt bennünk, ha gyerekünk haragjával, vagy önzésével kell szembesülnünk. Mégsem tehetjük őt felelőssé a saját érzéseink miatt. A gyerek általában nem azért rossz, vagy hisztis, hogy bennünket bosszantson, hanem egyszerűen csak érvényesíteni szeretné saját akaratát. Sokszor észre sem vesszük, hogy ha a gyerektől várjuk el, hogy gondoskodjon a mi jó közérzetünkről, valójában manipuláljuk, érzelmileg zsarolni próbáljuk őt.

Például ilyen mondattal: „Ha hisztizel, kiabálsz, akkor mami nagyon bánatos lesz, fájni fog a feje.” Az ilyen jellegű kijelentéssel nem érjük el a célunkat, mert a kicsi koránál fogva még nem képes az együttérzésre, viszont erősítjük benne a mindenhatóság illúzióját, amely további problémák forrása lehet.

• Szülői, gondoskodói szerepre kényszerítjük, pedig ez nem az ő feladata.
• Bűntudatot keltünk benne, alaptalanul.
• A sérülékeny, gyenge szülő nem szánalmat, hanem ellenszenvet vált ki.
• A szülő érzései kerülnek előtérbe, s nem a helytelen viselkedés következménye.

Ebben az esetben sokkal jobb megoldás, ha elmondjuk neki, hogy ezzel a viselkedéssel semmit sem fog elérni, bánt minket, hogy kiabál, s ha tovább folytatja, annak (betartható) következménye lesz. Ugyanis ezt is meg kell már tanulnia a kicsinek.

Fontos, hogy közléseinkben, tetteinkben, döntéseinkben érezhető legyen szabad akaratunk: a gyerek rövid távon se érezze, hogy hatalma van felettünk. Ha látványosan fel tud bosszantani minket, neki az már fél siker. Hiszen a reakciónkat ki tudta váltani, figyelmünket fel tudta kelteni.

A mi feladatunk azonban inkább az, hogy ráneveljük: ne másokat próbáljon irányítani, hanem saját magát, saját érzéseit tanulja meg kontrollálni.

(Hamarosan folytatjuk!)

írta: Tárnoki Ildikó
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.