Lélektől lélekig

Lélektől lélekig

Interaktív művészeti tanóra a Thália Színházban

Papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet – énekli a Mézga család. Jól tudják, valóban ez az ideális és egészséges családmodell, a gyerekek is ilyen környezetben élhetnek a legteljesebb életet. Ám mi történik akkor, ha valamelyik szülő hiányzik, vagyis csonka családban nő fel a gyermek? Milyen lehet egy kisgyereknek, ha árva lesz? Amire pedig nagyon keveset gondolunk: vajon mit érezhet az a gyermek, akinek ott vannak ugyan a szülei, fizikailag, de egyáltalán nem törődnek vele? Az ilyen körülmények között élő gyerekeknek, fiataloknak próbál segíteni a Me-Se-Kő, vagyis a Mentálhigiénés fejlődést-fejlesztést Segítő Központ országos eseménysorozatával, melyben jótékonysági partnere a Thália Színház és a Felelős Szülők Iskolája.

Az első nagyszabású rendezvényre november 18-án a Thália Színházban, interaktív művészeti tanóra keretében került sor. A rendhagyó tanóra témája a családon belüli árvaság, elárvultság jelensége volt.

A Thália Színház szerda délelőtt megtelt 14–18 éves fiatalok, tinédzserekkel. Jókedvűen igyekeztek a csaknem 600 főbefogadására képes színházterembe – annak ellenére, hogy nem tudták, mi vár rájuk. „Talán színdarabot fogunk nézni” – mondta egy 14 év körüli tinilány egyik barátnőjének, miközben a helyükre siettek. A különleges művészeti tanórára az ország minden részéről érkeztek fiatalok: összesen 22 osztályt és kísérőiket tudták fogadni a szervezők, ezen belül két gyermekotthonból is érkeztek diákok. Mind-mind olyan gyermek, diák, fiatal, aki valamilyen szempontból érintett a családon belüli árvaság, elvárultság témájában.

A kétórás eseményt Polus Enikő, a központ ügyvezetője, szakmai koordinátora és Kamondi Zsuzsanna, a központ vezetőhelyettes nyitották meg. „A szünet indokolatlan megszakítása a tanóra” – mondta Zsuzsanna utalva arra, hogy itt bizony most nem lesz szünet, a két óra tartalmas programot, felejthetetlen élményt kínál a diákoknak. A tanóra megtartásában Enikő és Zsuzsanna segítségére voltak az interaktív művészeti tanórát befogadó Thália Színház művészei: Csányi Sándor, aki a teátrum művészeti vezetője, valamint Schell Judit és Vida Péter színművészek.
A „művészetnek szórakoztatónak kell lennie, de az is fontos, hogy a mélyén legyen valamilyen tanulság” – hangsúlyozta köszöntőjében Csányi Sándor, aki nemcsak színművészként volt jelen, hiszen ő a rendezvény fővédnöke.

A szervezők igen változatos tanórát állítottak össze: mindennapos testnevelésnek elnevezett interaktív osztálytánccal kezdődött a program, majd rendhagyó irodalomóra következett. Janikovszky Éva A tükör előtt (Egy kamasz monológja) című művét adta elő Csányi Sándor a fiúk, Schell Judit pedig a lányok szemszögéből – mintha csak valóban tinédzsereket hallottunk volna, ahogy a tükör előtt méregetve magukat panaszkodnak. Az irodalomóra humortanórával folytatódott: Vida Péter olvasta fel Varró Dániel fordításában Roald Dahl Tanács a televíziózással kapcsolatban című költeményét.

A gyereknek akkor van a leginkább szüksége szeretetre, amikor a legkevésbé érdemli meg
Ha komoly és könnyű részre lehetne osztani az interaktív művészeti tanórát, akkor ezután következett csak a neheze. Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolája alapítója moderálásával és a három színművész részvételével csaknem egyórás osztályfőnöki órába csöppenhettek a fiatalok. A színművészek visszarepültek az időben, és kíméletlen őszinteséggel meséltek gyerekkoruk egy-egy fájó, megrázó vagy olykor megható pillanatáról. Csányi Sándor azt az esetet említette, amikor fizikatanára hosszú ideig igazságtalanul bánt vele, és a szülei sem álltak mellé, mindig a tanárnak adtak igazat. „Pedig a gyereknek akkor van a leginkább szüksége szeretetre, amikor a legkevésbé érdemli meg” – fűzte hozzá. Schell Judit arról mesélt a jelenlévőknek, hogy hétéves korában elváltak a szülei és kapott egy mostohaanyát, akit ugye „nem illik szeretni”, de ő mégis nagyon megkedvelte. Olyannyira, hogy amikor a mostohaanya meghalt – Judit 17 éves korában –, a színésznő összeomlott, az élete kissé félresiklott, se tanulni, se mást nem szeretett, egyedül a sport tartotta benne a lelket. A helyzet akkor kezdett rendeződni, amikor Debrecenből feljött Budapestre, hiszen felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Elsőre… pedig otthon azt az útravalót kapta, hogy „Pesten úgysem lesz belőled semmi”.
Vida Péter egy nagypapájával kapcsolatos történetet osztott meg a hallgatósággal – a történet végén pedig egy tőle tanult jótanácsot adott át a diákoknak: mindig számoljanak el tízig, mielőtt valamit tesznek. „Nekem, így túl a negyvenen már kilencig sikerült” – tette hozzá mosolyogva. Szó esett még barátságról, sportról és az online tér adta igaz vagy hamis önértékelésről is. A színészek beszámolója után azonban nem rögtön folytatódott az óra: olyasmi történt, amelyre senki sem számított. A gyerekek önként felálltak helyükről, hogy megosszák legbensőségesebb érzéseiket, gondolataikat, félelmeiket, vágyaikat társaik, a pedagógusok és minden jelenlévő előtt. Ehhez kellett csak az igazi bátorság! Az egyik kislány elmondta, hogy mennyire magányos és milyen nehezen tud barátokat szerezni – ebben kért segítséget a művészektől. A másik kislány pedig arról mesélt, hogy neki milyen rossz élményei vannak a tanáraival, illetve az iskolájával kapcsolatban.

A rövid lelkizés után – stílusosan – következett a lélektanóra: táncos performansz, melyben a SZERETET, a HIT, a BÉKE és a REMÉNY került a középpontba, megvilágítva, mennyire fontos, hogy az emberek életében mindegyik jelen legyen. Hiszen boldog életet csak ezek birtokában lehet élni. A test megmozgatása után a hangszálak tréningjébe kezdett Vida Péter és segítője, Termes Rita, a Thália Színház énektanára, akik dalolásra buzdították a fiatalokat. Hosszú és rövid hangok, lábdobogás és nyelvtörők váltották egymást, míg nem szép kis kánonszavalás-éneklés alakult ki – ahogy Termes Rita fogalmazott: egy kortárs zenei darab.

Pokoli történet, de mindig van remény
A nap legnehezebb része viszont csak e játékos óra után jött: egyszerre lélekemelő és megrendítő, könnyfakasztó és szívmelengető tíz perc. Tibenszky Moni Lisa korábbi „osztályfőnök” egy 23 éves fiúval beszélgetett. Látszólag teljesen átlagos, kedves fiatalember, aki kommunikációt tanul, zenél és rajzol-fest. Senki sem gondolná, hogy 11 éves kora előtt pokol volt az élete. Szülei alkoholisták voltak, amíg éltek, édesanyja minden nap verte, folyamatosan költöztek, volt, hogy árokban, volt, hogy kutyaólban éjszakázott, hidegben, fázva, étlen-szomjan. Mindez így ment a 11. születésnapjáig, amikor is egyik reggel hiába ébresztgette édesanyját, soha többé nem kelt fel. A fiú addig csak elárvult volt, akkor azonban teljesen árva lett… Mégis, e borzalmak után ott állt előttünk, őszintén, nyíltan beszélt sorsáról, érzéseiről. Hogy volt képes túlélni és hogy lett belőle az a fiú, aki ott állt a színpadon? Ezt egy rendkívül kedves, odaadó édesanyának köszönheti, aki e történések után rátalált, örökbe fogadta és sajátjaként kezelte. Szeretetet, törődést, biztonságot, otthont adott a fiúnak és reményt, hogy minden jóra fordul. Ahogy a színpadon néztük őt, el is hittük, hogy tényleg minden jóra fordult, a fiú megtalálta az IGAZI családját.

Nem lehetett könnyek nélkül hallgatni a beszélgetést. Körbenézve a termen mindenkit megérintett ez az élethelyzet, a diákokat is, akik talán elgondolkoztak két dolgon. Egyrészt azon: az, hogy kicsit nagy a fülem, kicsit sovány vagyok, rossz jegyet hoztam haza az iskolából, semmi e tragédiához képest, másrészt pedig, hogy igen, sosem szabad feladni, tovább kell küzdeni, bármi történjék, és hinni abban: van kiút.

A lelkek mélyéig ható beszélgetést levezetendő táncos produkcióval ért véget az interaktív művészeti tanóra. Véget ért, de csak aznapra. Az érzékenyítés folytatódik tovább: a legközelebbi eseményt november 30-án tartják, amelyen Böjte Csaba ferences szerzetes „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé!” című előadását hallgathatják meg az érdeklődők a Thália Színházban.

(Készítette: Szíjjártó Anita)
(Fotó: HGL Designs/Kismartoni Matyi)
(www.edupress.hu)