Fegyelmezés – mikor kell elkezdeni?

Fegyelmezés – mikor kell elkezdeni?

Családonként megoszlanak a vélemények erről a fontos kérdésről. Van, aki már egészen korán elkezdi, mások a liberális felfogás nevében soha nem is vezetik be igazán. Vajon melyiküknél van az igazság?

Fegyelem. Így szárazon, leírva ijesztő szó, melyről legtöbbünknek a katonaság, vöröslő arccal ordibáló zsarnok kiképzőtisztek, élére hajtogatott ruhák, na meg a vonalzóval osztott körmös és a nadrágszíj jut eszünkbe. A szó hallatán a legtöbb édesanya rémülten szorítja magához csemetéjét és azt gondolja, én aztán soha nem fogom megfegyelmezni az én kis drágámat – kezdte cikkét a Családinet.

A szótárbeli szinonimák sem épp bizalomgerjesztőek, lásd szigor vagy rend. A lapokról kilépve azonban egy család mindennapi életében jóval árnyaltabb szavakkal áll rokonságban, úgy is mint rendszerezettség, kiszámíthatóság, nyugalom, mértékletesség, józanság… Az efféle dolgok kincsnek számítanak – főként ott, ahol kisgyerekek vannak, ezért érdemes figyelmet fordítani a fegyelmezésre. De mikor?

Iskoláskorban kezdjük-e a fegyelmezést?

Sok szülő úgy gondolja, hogy fegyelmezett viselkedésre csak az iskolás korú gyerekek képesek, ezért előbb nem is érdemes foglalkozni vele.

Ez nagyjából helytálló is, azonban az a gyermek, aki elsős létére képes rendetlenkedés nélkül végigülni egy tanórát, nos, nem a tanár nénitől hallotta először, hogy viselkedjen rendesen. Ahhoz, hogy nagyobb korában egy gyerkőc képes legyen fegyelmezetten viselkedni, ahhoz már jóval korábban el kell kezdeni megtanítani neki, mi is ez pontosan.

A fegyelmezés nem zsarnokoskodás vagy akaratérvényesítés. Sokkal inkább a határok megtanítása a lurkónak, hogy minél hamarabb megtanulja: eddig tartok én, és itt kezdődik anyu hatásköre. Megtanítani egy csöppségnek, hogy mit szabad és mit nem, segít neki eligazodni a világ rejtelmei között – ha tudja a szabályokat, melyek az ő jól-létét garantálják, olyan mintha akkor is fognánk a kezét, mikor nem vagyunk mellette. Biztonságérzetet ad és sok kellemetlen helyzettől megóvhat, anyát és gyermekét egyaránt. Már egészen apró korban elkezdhető ennek megtanítása, és nem is nagy ördöngösség.

A varázslat az “igen” és “nem” szavak mögött rejlik.

Sokan nem használják, főként az utóbbit, hiszen az apróság nem is érti még. Ez azonban tévedés. Míg a szó értelmét még valóban nem tudja, az összefüggést érzékelni fogja már egészen apró korban is, és nagyon egyszerű az alkalmazása, nem kíván hosszú monológokat.

Ha a baba olyasmit tesz, amit nem szabad, akadályozzuk meg benne és határozottan mondjunk nemet. Ha az etetőszékben dobálja a cumisüveget vagy az ételt, vegyük el tőle és határozott, ám nyugodt hangon mondjuk ki a varázsszót: “nem”.

Ha meghúzza a kutya szőrét, vigyük ki a szobából, el az állat közeléből és szelíden, de ellentmondást nem tűrően mondjuk ki: “nem”. A korai fegyelmezés ugyanis kimerül abban, hogy megakadályozzuk a nem kívánatos viselkedést és helyette valami mást kínálunk.

Eddig persze nem túl nagy dolog és nincs benne semmi spanyolviasz, ám ekkor szoktak elkezdődni a bonyodalmak. A csöppség ugyanis sírni kezd: hiszen olyan érdekesen toccsant az a spenót a földön, olyan jó játéknak tűnt a blöki, ha húzza a fülét, vinnyog… ráadásul még a kedvenc plüsije is ott maradt a földön, amikor anya kivitte a szobából… tragédiák sora, melyre az értelemszerű reakció a világgá kiabált palotaforradalom.

Ezen a ponton pedig sok szülő megretten, hiszen senki sem szereti sírni látni a gyermekét. Inkább engedik folytatni a helytelen tevékenységet, visszahelyezik abba a helyzetbe, melyből kiemelték, esetleg még egy kis vigasztaló nasival is megkínálják – bármit, csak ne sírjon. És ezzel a gyermek már meg is tanulja a határokat: anya hatásköre addig tart, míg sírni nem kezdek, utána már én dirigálok. És a gyermek szép lassan a fejünkre nő, csak mert nem mertünk belemenni a “balhéba”.

A szakemberek pedig ennek ellenkezőjére biztatnak, azt javasolják, igenis merjünk konfrontálódni a gyermekünkkel.

A szeretetét nem veszítjük el, hiszen az érzelmi kapcsolatunk (remélhetőleg) nem az engedélyekre, ajándékokra és nyalánkságokra épül, sokkal mélyebb annál, ezáltal pedig komoly fegyvert ad a kezünkbe: a csemete a kedvünkben akar járni, ezért örülni fog, ha minket is boldognak lát – és itt kezdődik a dicséret szerepe. Természetesen amikor helyesen cselekszik – jól használja az evőeszközöket, vagy szépen simogatja a kutyát – feltétlenül dicsérjük meg.

Amikor kicsit nagyobb, már egy rövid tőmondattal indokolhatunk is: “Nem, ez a kutyusnak fáj. Simogatjuk.” Minél idősebb és beszédesebb az apróság, annál többet mondhatunk el neki arról, mi és miért történt.

A cikk folytatása a Családinet oldalán olvasható.

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.