Német-Vas Katalin: Téli mese

Német-Vas Katalin: Téli mese

Adventi mesesorozat – minden napra egy mese karácsonyig.

12. Német-Vas Katalin: Téli mese

Mint ahogy azt télen megszokhattuk már leesett az első hó. Puha pelyhekben hullott alá a szürke fellegekből. Szép fehér takaróval vonva be a házak piros tetejét, a fák kopasz ágait, a fenyőket és az elsárgult füvet. A természet betakarózott és édes álmát aludta a hópaplan alatt.

Mókus Apó kidugta orrát az odújából azután gyorsan vissza is bújt a jó meleg vackába.

–         No Anyó – mondta feleségének – véget értek a szép napok, most egy darabig nem mehetünk ki.

–         De Apó, gondolod, hogy elég lesz a toboz és a dió, meg a mogyoró a gyerekeknek – mutatott három serdülő csemetéjükre.

–         Reméljük Anyó. Tudod, hogy amíg havasak az ágak nem mehetünk élelem után. Megcsúsznánk a síkos fákon, leesnénk és elpusztulnánk. Ekkora kockázatot egyetlen falat ennivaló sem ér meg.

–         Igazad van Apó, csak tudod Borzaska, Makkancs és Pöttömke milyen falánk.

–         Hát be kell osztanunk, amink van – sóhajtott Apó.

Borzaska, Makkancs és Pöttömke, mintha csak nevük említésére tennék, körbetáncolták Anyót.

–         Éhesek vagyunk, enni akarunk!

–         De gyerekek, talán kérünk! – utasította rendre Apó csemetéit.

–         Jó akkor kérünk, csak adjatok már ennünk – helyesbített Makkancs, aki a legfalánkabb volt hármójuk közül.

–         Aztán megyünk játszani Nyuszi Ricsiékhez – kotyogott közbe Borzaska.

–         Szó sem lehet róla – torkollta le Anyó – nem hallottad mit mondott Apó, síkosak az ágak. Nem lehet kimenni.

–         Kis se nézhetünk? – kérdezte Pöttömke, csak, hogy ő is mondjon valamit.

–         De azt lehet – mondta Apó.

Pöttömke odaállt az odú bejáratához és vágyakozva gyönyörködött a hóesésben.

Megszólította az egyik pelyhet:

–         Ti honnan jöttök? – kérdezte tőle.

–         Ó kis mókus, mi nagyon messziről jöttünk.

–         És hogyan kerültetek ide? – kíváncsiskodott tovább.

–         Elmeséljem? – kérdezte a Hópehely.

–         Igen, csak várj egy kicsit szólok a tesóimnak – azzal beszaladt az odú belsejébe, ahol Borzaska és Makkancs éppen a pociját tömte a dugi mogyoróval.

–         Gyertek gyorsan – ugrott hozzájuk – találtam egy Hópelyhet, aki elmeséli honnan jöttek.

–         Én nem megyek – mondta Makkancs – inkább eszem még egy kis mogyorót, és neked nem adok bibi – feleselt Pöttömkével.

–         Nem is kell, majd megmondalak Anyónak, hogy elcsórtad a tartalék mogyorót. Hogy ki fogsz kapni. Elnáspángolnak – és máris Borzaskához fordult: – Tesó! Ugye Te jössz? – kérlelte.

–         Én ugyan nem – válaszolta Borzaska – olyan hideg van, és különben sem törődök egy árulkodóssal.

–         Tudod, hogy úgysem mondom meg igaziból, csak azért mondtam, hogy adjon egy kis mogyorót, de látod milyen irigy, azért sem ad.

–         Nem irigy, csak éhes.

–         Na, gyere már, olyan érdekes lehet a Hópehely meséje.

–         Akkor se megyek. Különben sem érdekes, mert én tudom, hogy honnan jöttek.

–         Na, akkor mondd meg – erősködött Pöttömke.

–         Nem mondom meg, mert árulkodni akartál.

–         De nem is árulkodtam. Mondd meg.

–         Nem mondom

–         Mert nem is tudod.

–         De igen.

–         De nem.

–         Na jó, menjünk vele – vágta el a vitát Makkancs – nézzük meg azt a Hópelyhet.

Nem akarta, hogy Anyó felfigyeljen a civakodásra, mert akkor bizony kiderült volna, hogy megdézsmálta a tartalék mogyorót és akkor biztos kiporolják a bundáját.

–         Én akkor se megyek – makacskodott Borzaska.

–         Jó akkor meséld el te, honnan jönnek? Azt mondtad, tudod – engedett Makkancs.

–         Tudom is, csak most nem jut eszembe.

–         Nem is tudod – vágta rá Pöttömke.

–         De igen.

–         De nem.

–         Hagyjátok már abba – tett rendet köztük Makkancs nem minden hátsó szándék nélkül – na menjünk – terelte őket az odú bejárata felé – mutasd melyik pehely volt az – fordult Pöttömkéhez.

Pöttömke meregette ez darabig a szemét, de bizony nem tudta megkülönböztetni a pelyheket egymástól.

–         Pehely! Itt vagy? – szólongatta suttogva.

Sajnos Pehely nem tudott már válaszolni, egybeolvadt testvéreivel. Másik pehely nem akadt, aki szóba állt volna a mókusokkal. Borzaska és Makkancs hahotázni kezdtek Pöttömke zavarán.

–         Nem is beszéltél semmiféle Hópehellyel – kacagott Borzaska.

–         De beszéltem – pityeredett el Pöttömke.

–         Jól becsaptál minket – mondta Makkancs és játékosan megtaszította Pöttömkét.

A kismókus éppen az odú szélén állt, megcsúszott és alig tudott megkapaszkodni. Mukkanni sem mert, nagyon félt, hogy leesik. Most bizony megszeppent a két rossz kismókus is, szaladtak Apóhoz, hogy segítsen. Apó segített visszamászni Pöttömkének, de nem úszták meg ennyivel.

–         No, halljam, mit rosszalkodtok már megint. Nem lehet a mókusnak egy perc nyugta sem tőletek? – dorgálta csemetéit.

–         Nem hitték el, hogy beszélgettem egy Hópehellyel. – suttogta Pöttömke.

–         Enyje no – mormogta Apó – pedig, ha jól viselkednétek, mesélnék nektek.

–         Jók leszünk Apó – kérlelte a három kis mókus.

–         No, nem bánom addig legalább nyugton maradtok.

Maga köré gyűjtötte őket, kényelmesen elhelyezkedtek és mesélni kezdett:

–         Egyszer fiatal mókus koromban nagyon kemény, hideg tél volt. Akkora hó esett, hogy még az odúnk ajtaját is majdnem teljesen betemette. Szerencsére a papám legjobb barátja volt Harkály Apó és Ő segített kiszabadítani a bejáratot. Nos ezen a télen találkoztam egy pehellyel.

–         És beszéltél is vele? – kíváncsiskodott Borzaska.

–         Persze, hogy beszéltem. Ezt akarom elmesélni.

–         És hogy hívták? – kérdezte Makkancs.

–        Úgy, mint minden pelyhet. Egyszerűen csak Hópehely, de, ha állandóan közbeszóltak nem fogom elmesélni a mesét. – fenyegette meg őket Apó, így Pöttömke már meg sem mert szólalni. Boldog volt, hogy Apó védelmébe vette és bebizonyítja testvéreinek, hogy a pelyhekkel igenis lehet beszélni. Apó pedig így folytatta: – Szóval Hópehely elmesélte nekem, hogy az ő hazájában mindig tél van nem is nagyon élnek arrafelé állatok, nincsenek fák és mókusok, néhány jeges medve szokott ott vadászni, pingvinek fészkelnek a hómezőkön. Ott élnek a pelyhek békességben és mindent beborítanak. Aztán, amikor elérkezik az ideje a nap lenyújtja nekik sugarát és ők beszállnak a felhőkbe, messzi tájakra utaznak nagyon magasan és ott hullanak le a felhőkből, ahol éppen szükség van rájuk. Ők óvják a földet, a fák ágait a fagy karmaitól. Sokszor egész télen át kitartanak. Aztán amikor nálunk kitavaszodik újra felszállnak a napsugár létrán, visszaülnek a felhőkbe és meg sem állnak hazáig, ahol a következő télig pihennek majd kezdődik elölről az egész.

–       Apó ez nagyon jó mese volt – dünnyögték mindhárman álmosan. – Jó éjszakát Apó!

Azzal mindhárom kismókus elaludt. Így volt mese volt, aki nem hiszi menjen ki télen az erdőbe és kérdezze meg Mókus Apótól.

(cinege.blogger.hu)