Szociabilitás

Szociabilitás

A tanulási készség alkotóeleme a szociális készség, a társadalomban élés elsődleges kritériuma. A szocializáció első foka az, amikor az ember alkalmazkodik a számára adott környezethez, annak alapvető szabályaihoz.

Mivel a szocializáció elsősorban nevelés, szoktatás, életmód-alakítás kérdése, már a születés első pillanatától elkezdődik és végigkíséri az embert élete végéig. Az emberi sors sajátossága, hogy kiszámíthatatlan. Helyzetek állandó változásai teszik próbára az egyént, miként tud fennmaradni a „felszínen” (egyáltalán tud-e), hogyan alkalmazkodik az eltérő szituációkhoz (képes-e erre), mennyire kompromisszumképes vitás esetekben (hajlandó-e alkut kötni).

Az alkalmazkodás tehát létkérdés. A szociális készség értelmezése magában foglalja a másik ember tekintetbe vételét, az egyéni érdekekről való esetenkénti lemondást, a másik alá rendelődést. Mindezeket egy társadalomlélektani (szociálpszichológiai) jellegzetesség, a szociabilitás indukálja.

Mi is az a szociabilitás?

A szociabilitás a társas életre, barátkozásra, személyes érintkezésre való hajlam, ami minden egészséges élőlény „emberi” sajátossága.

A társas érintkezés elemi szociális szükséglet. A gyermek élete során az első pillanattól kezdve megjelenik és folyamatos fejlődésével meghatározó tényezővé válik (lásd: anya-gyermek kapcsolat). A kezdetben egyszemélyes kapcsolat lassan bővül, először a szűkebb családi környezetet érintve, majd a fejlődés előrehaladtával egyre inkább a tágabb világ felé fordulva.

A gyermeki személyiség fejlődésének velejárója a közös tevékenység igénye. Amikor még nem alakult ki teljes egészében az éntudat, még nem képes totálisan elválasztani saját magát a másiktól, akkor is észleli a társat, akivel együtt játszik, együtt tevékenykedik, aki segít, ha szükséges, akihez fordulhat, ha valamilyen igényének kielégítése akadályba ütközik. Amikor még beszélni sem tud igazán, kézzel-lábbal megérteti magát, ha játszótársra vágyik, ha szomjas, ha sétálni akar.

Óvodáskorban a szociabilitás egyértelműen jelentkezik a „Játsszál velem!”, „Mesélj!”, „Gyere velem!”, „Fogd a kezem!” kérésekben, amelyek pozitív érzelmi viszonyokról árulkodnak. Az együttes tevékenységekben elkerülhetetlen az adott szituáció szabta viselkedés kontrollja, mert tény és szabály:

• Nem lehet minden úgy, ahogy én elképzelem, ahogy akarom, ahogy tetszik. 
• Figyelembe kell venni a másikat, a társat, hogy az mit akar.
• Alkalmazkodni kell a másikhoz.
• Hogy engem elfogadjanak, nekem is el kell fogadnom a másikat.

írta: Hegyi Ildikó dr.
Forrás: ovonok.hu