Kipróbáltuk: egy hétig nem kiabálok a gyerekemmel

Kipróbáltuk: egy hétig nem kiabálok a gyerekemmel

Bevallom, néha kieresztem a hangom gyereknevelés közben. Éppen ezért gondoltam, hogy érdekes vállalkozás lesz, ha egy hétig azt kell kipróbálnom, hogyan tudunk működni úgy, hogy egy hangos szó sem hagyja el a számat.

Tóth-Szántó Krisztina egy hetes kihívása a Marie Claire oldalán.

“Minden kornak megvan a maga szépsége, és bosszúsága. Az én fiam 10 éves már elmúlt, néha gyerek, néha kiskamasz, néha érzékeny, néha önérzetes, de a legtöbbször nem hall. Pontosabban, azt amit nem kellene, azt meghallja kilométerekről is. De azok a kérések, hogy menj fürödni végre, tedd le a tabletet, vedd fel a nadrágod, egyszerűen nem furakodnak be a hallójáratába. Ismerős?

A szeretet jegyében először megpróbálok kedvesen szólni (a Suttogóban anno olvasott módszer szerint még 5 perccel előtte figyelmeztetem is, hogy mindjárt szólni fogok), aztán kevésbé kedvesen. Következő lépésben már megemelem a hangom kissé, aztán jobban és mivel a gyermek a füle botját sem mozdítja, vagy nagyon maximum annyit válaszol, hogy mindjárt, elfogy a türelem, és torkom szakadtából rákiabálok (ez a folyamat nagyjából 15 percet vesz igénybe). Akkor kikerekedett szemekkel rám néz (mondjuk ilyenkor nagyon cuki az arca), és döbbenten kérdezi, hogy miért üvöltök. Ember legyen a talpán, aki nem ereszti ki ilyenkor az összes cifra káromkodást, ami épp eszébe jut. De egy úrinő minden körülmények között úrinő.

A kiabálás másik táptalaja nálunk (gondolom ez sem lesz teljesen ismeretlen) a közös tanulás. Ugyanígy negyedóra unszolás után végre leül az asztalhoz, de nem ám mosolyogva, boldogan, hanem unottan, türelmetlenül és flegmán. Innen már másodpercekben lehet mérni azt a részidőt, amíg eljutunk újfent addig, hogy anya kiabál. (Ezt követi a kibékülés, a megbeszélés, esetleg közös sírás, majd a boldog közös tanulás).

Elhatároztam, hogy egy hétig nem fog kihozni a sodromból. Mivel a kihívást vasárnap kezdem, és szerencsére a tanuláson azon a hétvégén már túlestünk, aznap nem is volt gond. Vidám napunk volt.

Aztán jött a hétfő. Munka, iskola, bevásárlás, edzés és végül egy kis esti leckeírás. Emlékeztetnem kellett magam, hogy akármennyire is vagyok fáradt, nem lehetek türelmetlen és nem kiabálhatok. Kedvesen és csendesen kértem ugyanúgy 15 percen át, hogy fáradjon az asztalhoz, amikor végre leült, még kedvesebben és még a hangsúlyra is figyelve kértem, hogy figyeljen oda, koncentráljon, és ne most mesélje el, hogy mi volt az udvaron délután. Amikor már vagy 10 perce ilyen mézesmázosan kommunikáltam vele, letette a ceruzát és rám nézett: „Anya, neked mi bajod van? Olyan furcsán beszélsz velem! Ijesztő!”

Na tessék! Gondolom kedves szavaim mögül kiérezte a bennem tomboló belső indulatot. Ezen a ponton rájöttem, hogy a gyereket jobban összezavarja, netán még frusztrálja is, ha változtatok azon, amit eddig megszokott tőlem.

Nem adtam fel…”

A cikk folytatása a Marie Claire oldalán olvasható.