„Aranyköpések karantén idején” – avagy ahogy a gyerekek látják

„Aranyköpések karantén idején” – avagy ahogy a gyerekek látják

Mindig is azt vallottam, hogy a te gyermeked egy picit az „enyém” is, és az „enyém” egy kicsit a „tiéd” is. Figyelnünk kell egymás gyermekeire is, hiszen ők mindannyiunk jövő emberei. Amikor még kinn sétálhattunk szabadon a tereinken, mindig azt figyeltem, hogy a gyerekek miként próbálják felvenni a kapcsolatot a környezetükben lévő ismerős és/vagy idegen emberekkel. Sokszor hosszasan figyelik őket, levonnak mindenféle gondolati- és érzelmi tapasztalatot, amit aztán a személyiségfejlődésük folyamán akár mintaként is követhetnek az idősödő generáció felé.

 

Magam is próbáltam mindig úgy élni, hogy minden gyermekkel lévő találkozásom olyan „nyomot” hagyjon bennük, ami számukra hasznos, kellemes vagy építő jellegű. Hiszen magam is emlékszem gyermekkoromból arra, hogy miként hatott rám az utca embere; hogyan mosolygott mindig a szomszéd néni; milyen goromba volt a hentes bácsi; mennyire látszott, hogy utálja a gyerekeket az iskola melletti egyedül élő néni; vagy a pap bácsinak mindig volt egy kedves szava a gyerekekhez is.

 

Az emlékekből merítünk

Nem mindegy, hogy felnőtt korra mire emlékszünk. Hiszen az emlékeinkből merítünk. Felelősek vagyunk a másik ember gyermekeiért is. Ne legyünk soha annyira elfoglaltak…., annyira fontosak…., annyira rohanósak…., annyira érdektelenek….., hogy egy kicsiny testben kicsiny lelkű gyermekéhez nem tudunk úgy viszonyulni, ahogy és amire szüksége lenne. Amikor újra szabadon kószálhatunk majd a nagyvilágban, akkor tegyük meg értük, nézzünk rájuk és máshogy viszonyuljunk hozzájuk. Mintát adunk át nekik önmagunkkal! Ez felelősség a jövőnkért és egymásért! Jó lenne, ha megérezhetnék rajtunk a reménységet, a hitet, a szeretetet, a jóságot, a türelmet, a segítőkészséget, a jelenlétet és a kapcsolódást!

De amíg eljön ennek az ideje, addig is megkérdeztem őket az online felületeken, hogy hogy is vannak ők most otthon ezekben a napokban? Ezekben a beszélgetésekben kis- és nagykamaszokkal beszélgettem, de a mostani beszámolómban a kiskamaszok válaszait hoztam, tartsatok velem.

 

Aranyköpések a karantén idején

 

„Nagyon jó, hogy reggel nem kell rohanni, tudunk együtt reggelizni és nekem így jobban megy a tanulás. Sokkal jobbak lettek a jegyeim, a tanító néni meg is lepődött!”

„Szeretem azt, hogy apu minden este otthon van. Amúgy ő nem szokott, mert sokat utazik és így most minden este játszunk egymással. Azt mondta tegnap, hogy nem is tudta, hogy ilyen okos fia van!”

„Anyu és apu mostanában nagyon szomorú, mert egy munkahelyen dolgoztak és már nem dolgozhatnak többet ott. A tesómmal ezért minden nap meglepiket készítünk nekik, hátha jobb lesz. Mindenhova kiírtuk, hogy szeretünk anyu és apu; meg kávét főztünk nekik; megterítettünk; szobánkban rendet raktunk és mindig felvidítjuk őket ilyenkor.”

„Én így szeretek iskolába járni, mert azóta nem bántanak. Amikor suliba mentünk, mindig piszkáltak azért, hogy nagyon sovány vagyok. Most ezt mindenki abbahagyta és ez így nagyon jó. Nem is szeretnék többet máshogy iskolába menni, de azért a barátaim nagyon hiányoznak. A tanító bácsi nagyon megdicsérte az osztályt, azt kérdezte, hogy amikor iskolába járunk, miért nem vagyunk ilyen szorgalmasak, mint most!”

„Nekem nagyon hiányzik az iskola. Én nagyon elfáradok így az iskolától. Az is nehéz, hogy négy tesómmal vagyunk egy szobában, és hallunk egymástól mindent. Emiatt sokszor vitatkozunk és ez nagyon rossz nekem!”

„Olyan jó, hogy anyu elkezdett sütni. Mindig csak cukrászdából vásároltunk és most az a jó, hogy amíg tanulunk, anyu süt és jó az illat az egész lakásban!”

„Nekem az edzések hiányoznak, de most otthon kell maradni, mert akkor gyorsabban meggyógyulnak a betegek!”

„Van a Győrfi Pál bácsi, mindig hallgatom, hogy mit mond. Ha nagy leszek, én is orvos leszek!”

„Édesanyám ápoló és én most nem lehetek emiatt otthon, keresztanyunál vagyok. Neki dolgoznia kell, csak Face Time-on láthatom, hogy nehogy elkapjuk. Miután beszélünk, sokszor elsírom magam, mert nagyon hiányzik nekem. De nagyon félek, hogy elkapja.”

„Amióta itthon vagyunk minden nap beszélünk a nagyszülőkkel. Sokat viccelődünk velük. Nem volt nekik számítógépük, emiatt apu gyorsan vitt nekik és így minden nap látjuk egymást és beszélgetünk. A matek leckében csak a nagypapi tud segíteni, mert ohhhh anya és apa egyáltalán nem érti mit tanulunk. Csak azt nem értem, hogy ők nem jártak iskolába?”

„Influenzás voltam, de nem tudtuk és azt hittük, hogy korona vírusom van és anyu nagyon-nagyon sírt. Soha nem láttam még így anyut. De aztán megnyugodott és most már nagyon jól vagyok. Azóta anyu állandóan szorítva ölel. Azt hiszem nagyon félt.”

„Azt szeretem ebben az egészben, hogy anyu és apu soha nem ad most számítógép és mobil büntit. Ahhh bárcsak így lenne ez mindig!”

„Nekem most semmi nem olyan jó. Szüleim elváltak. Januárban és most meg mindig azon vitatkoznak, hogy mikor hova menjek vagy ne menjek. Én nem szeretnék most sehova menni, csak otthon maradni. Úgy, ahogy volt régen, otthon, amikor apu és anyu egy házban élt.”

 

Figyeljünk oda a gyerekekre

Szóval kedves olvasóink, szeretgessük meg a gyermekeinket, és ha van lehetőség, beszélgessünk interneten az ismerőseink gyermekeivel is, mert nekik sem volt egyszerű ez az átállás. Hagyjuk a kiskamaszokat időnként egyedül a szobájukban szabadon tevékenykedni, digitális iskola után legyen „szabad idejük”. Most is bőven elég „elég jó szülőnek”, és elég „elég jó gyermeknek” lenni! Amikor pedig találkozunk velük majd újra az utcákon, – amikor már eljön az ideje, – akkor ne feledjük, hogy a gyermekeinkhez való viszonyulásunk mindenki közfeladata is! Amikor találkozol egy kisgyermekkel majd, nézz rá, mosolyogj és a többit pedig bízd rá, hogy eldönthesse, hogy felveszi veled a kontaktot, vagy elfordul. Nyugodt lehetsz, a mosolyodat soha nem felejti majd!

Figyeljünk oda egymás gyermekeire is, és legyünk az életükben az a mosolygós, kedves és segítőkész felnőtt, akire majd felnőttkorban boldogan fog visszaemlékezni.