Az élet hiperaktív gyerekekkel

Az élet hiperaktív gyerekekkel

Épp elfogyott újra az erőm, a türelmem, amikor ez a két könyv a kezembe került: Nochta Tia: Ősszel végem van, mint a vakációnak – Egy hiperaktív gyermek panaszai, és Tea Teadore: Hipergés. Úgy olvastam őket, mint egy kisgyerek: a kettőt párhuzamosan. Így már szinte nem is emlékszem, melyik gondolat melyik könyvben volt. De hogy nekem szólt, az biztos. A Kölöknet.hu cikke.

Hiszem, hogy nem véletlen, hová születünk. Hiszem, hogy azért épp oda, mert ott van dolgunk. Hiszem, hogy a hasznos könyvek is eljutnak oda, ahol dolguk van, ahol hasznára válnak az olvasónak. Akkor is célba érnek, ha az ember nem is keresi őket. Valahogy megtalálnak. És általában akkor, amikor épp szükséges.

Épp nemrég talált meg engem két könyv. Épp időben. Épp, mielőtt újra – tízezredszer, mióta Kócos megszületett – korbácsolni kezdtem volna magam, hogy valamit nagyon elszúrtam. Biztos valamit rosszul csináltam. Már jó régóta. Biztos túlzás volt, hogy mindig figyeltem, kényelmes legyen a ruházata, megfelelő a lábbeli kiképzése – ezért ekkora gond a zokni?! Pedig már ősz van, zokni nélkül, csak úgy szandálba bújva nem lehet iskolába menni. Lehet, már a ruginál elszúrtam. Nem adtam rá olyan rugit, aminek az orrvarrása nyomhatta a lábujjait. Biztos ezért van, hogy egyik zokni sem megfelelő. Az egyik túl szoros, a másik túl laza. Az egyik snassz, a másik meg cérnás. Amelyiknek túl hosszú a szára, az nyom térdhajlatban, amelyiknek rövidebb, az folyton lecsúszik. A manapság divatos bokazokni meg… hát az még a szandál kérgéig se ér fel, és nyom alatta! Aztán valahogy csak kerül egy, ami elviselhető. De jó zoknit még nem gyártottak. Legalábbis olyat nem, ami Kócosnak jó.

Érdekes, a két másik gyerekemnek jó az, amit kikészítek… És ők hallgatnak a „rendes” nevükre is. Kócos csak „hivatalos” helyzetekben. Igaz, ezt a becenevet is mi adtuk neki még babakorában, de mégis kínos, mikor így mutatkozik be vadidegeneknek. Az is túlzás, hogy ha meglátom, hogy a fészer tetején kötöget, és ijedtemben az anyakönyvezett nevén szólongatom, hogy jöjjön már le vacsorázni (ezt már a papagájunk is fújja, szégyenszemre ugyanolyan szörnyű hangsúllyal, ahogy tőlem hallotta), képes megvárni 5-6 szólást is, mire visszaszól, hogy ő hallja, de ugye emlékszem, hogyan kell szólítani?!

Épp elfogyott újra az erőm, a türelmem, amikor ez a két könyv a kezembe került: Nochta Tia: Ősszel végem van, mint a vakációnak – Egy hiperaktív gyermek panaszai, és Tea Teadore: Hipergés. Úgy olvastam őket, mint egy kisgyerek: a kettőt párhuzamosan. Így már szinte nem is emlékszem, melyik gondolat melyik könyvben volt. De hogy nekem szólt, az biztos. Nekem, mint anyukának. Pedig nekem, mint gyógypedagógusnak adták a könyveket, és szakmailag kérdezték a véleményemet.

Ez a két könyv nem okít, nem bombáz szakmai információval. Hálás vagyok érte! Olyan varázsuk van, amitől olvad a gond a vállamon. Olvasás közben hol sírok (a feszültség így „folyik ki” belőlem), hol nevetek (mint tudjuk, a nevetés felszabadít és gyógyít). Azóta ritkábban bosszant, ha Kóc kikéri magának az anyakönyvezett nevét, és a szívembe (nem az eszembe!) villan Tea Teadore Eddyje. Reggelente, ha Kóc azt kéri, én készítsem ki a ruháját, belenézek a dugig teli zoknis fiókba, és tudom, hogy ma csak egy lehet, ami a több tíz pár közül nagy nehezen megfelel; ilyenkor Nochta Tia Gabójának jelenlétét érzem, és ha hiszik, ha nem: általában megfelel a zokni, amit kikészítek!

 

A cikk folytatása a Kölöknet.hu oldalán olvasható, kattints IDE.

A kép forrása ITT.