Gyereknevelés – mi van, ha úgy érezzük, most máshogy csinálnánk?

Gyereknevelés – mi van, ha úgy érezzük, most máshogy csinálnánk?

A gyereknevelési irányzatok folyamatosan változnak, és lehet, hogy hosszú évek után úgy érezzük, annak idején rosszul döntöttünk. Ez teljesen természetes dolog, ám sosem késő helyrehozni a hibás döntéseket. Csak legyünk megértőek, és ne akarjuk mindenáron megmagyarázni, hogy mit miért tettünk – mondja Cziglán Karolina pszichológus.

Egy elhibázott döntés valóban lehet tüske a gyermek lelkében, ám a felnőttkori személyiséget nem csak a szülői tettek határozzák meg, és a sérelmeket pedig sosem késő átbeszélni – emlékeztetett Cziglán Karolina pszichológus, a Tökéletlen szülők, boldog gyerekek című könyv szerzője a Dívány interjújában.

Sok szülő (főleg, aki már nagyszülő) szembesül most azzal, hogy azok a módszerek, ahogy ő annak idején a gyermekét nevelte, valójában károkat okozhattak a gyereknek. Hogyan lehet ezt feldolgozni? 

– A nevelési irányzatok változnak, a legtöbb, amit az ember tehet, hogy miután tájékozódik ezekről, a lelkiismerete és a saját személyisége szerint neveli a gyermekét. Természetes, hogy évtizedek távlatából úgy érzi a szülő, hogy sok mindent másképp csinálna a mai tudásával. Emögött nemcsak a nevelési elvek változása áll, hanem az évek múltával a szülő is tapasztaltabb, érettebb lesz. Ám sosem tudjuk meg pontosan, hogyan alakult volna a gyermek fejlődése, ha ezt vagy azt másképp tettünk volna. Az ember összetettebb, mint hogy akár utólag meg lehetne határozni, milyen szülői eszköznek pontosan mi lett az eredménye.

Ha a gyermekünk megbántva érzi magát valami miatt, amit a gyerekkorában tettünk, a legjobb, ha megpróbáljuk átérezni, őbenne hogyan csapódtak le az élmények, és ha valamit megbántunk, elmondjuk, hogy sajnáljuk. Érdemes elkerülni a mentegetőzés, a bagatellizálás, de az önostorozás túlzását is. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy kimagyarázzuk döntéseinket, vagy hogy rosszul érezzük magunkat miattuk. Még ha nem is tudjuk megváltoztatni a múltat, nagyon gyógyító élmény a gyermeknek, ha együttérzést kap szüleitől, és látja, hogy komolyan veszik a sérelmeit.

Miben nyilvánulhat meg, ha gyerekkorban valami elcsúszott? Nemcsak az azonnali jelekre gondolok, hanem hosszú távon, akár kamaszként vagy felnőttként.

– A legfőbb jele, ha elcsúszott valami a nevelésben, ha sérül a szülő és gyermek közötti kapcsolat. Ha a gyerek úgy érzi, nem érti meg őt a szülő, ha komoly feszültségek vannak a kapcsolatban, ha sérelmek ékelődnek közéjük, akkor annak megvan az előzménye gyermekkorban; akkor valószínű, hogy nem sikerült ráhangolódni a gyerekre, igazán őrá reagálni. Kamaszkorban persze természetes ez a tüskésség, ám ha felnőttkorra is állandósul, akkor érdemes elgondolkodni, mi csúszott félre gyerek és szülő közt. Sosem késő javítani a kapcsolaton, de ehhez szükséges, hogy a szülő igazán nyitottá váljon arra, hogy valójában milyen a gyermeke, és háttérbe szorítsa prekoncepcióit. Előfordul, hogy felnőttkorban indul el az érdemi párbeszéd szülő és gyermeke között, de csak akkor, ha a szülő elkezdi látni, hallani gyermekét olyannak, amilyen ő igazából. Még felnőttként is jólesik az embernek, ha így fordul felé a szülő.

A szülővel való kapcsolaton kívül persze sok minden utal arra, hogy „jól” neveltük-e a gyermeket, már ha létezik egyáltalán ilyen kategória. Megtalálta-e a helyét, képes-e kötődni, nem szorong-e túlságosan, vannak-e igazi, benső céljai, és még biztosan lehetne sorolni. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a gyerek nem valamiféle vizsgabizonyítvány a szülőségünkről: ő egy külön autonóm lény, akire a szülői nevelés bizonyosan erősen hatott, de nem lehet leszűkíteni a felnőttkori személyiségét, mintha az csak a szülői tettek következménye lenne.

S a másik oldalról, felnőtt fejjel hogyan lehet azt feldolgozni, ha megtudjuk, hogy például minket hagytak sírva elaludni a kiságyban, vagy elfenekeltek, amikor dacoskodtunk?

– A gyerekkori sérelmek feldolgozásának van egy folyamata, amiből olykor hajlamosak vagyunk megpróbálni kihagyni a fájdalmas részeket. Megbocsátani csak az tud, aki előbb átérezte, hogy mi fájt, mi hiányzott neki, komolyan vette a saját szenvedését, haragudott is a szüleire. Ha nem mondtuk ki a bűnt, nincs mit megbocsátani. Ez összefér azzal a tudással, hogy a szüleink a legjobbat akarták nekünk, és nem szándékosan ártottak. De ezt a gondolatot ne arra használjuk, hogy szőnyeg alá söpörjük a velünk történteket! Ahhoz, hogy magunkkal és a szüleinkkel is békében legyünk, meg kell adnunk gyermekkori önmagunknak az együttérzést mindazzal kapcsolatban, ami nehéz, fájdalmas vagy dühítő volt. Ezen keresztül juthatunk el oda, hogy elkezdenek gyógyulni a sebek, és idővel már neheztelés nélkül, sőt hálával fordulunk szüleink felé.

Az interjú folytatása a Dívány oldalán olvasható.

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.