Jó testvéri iszony – Örülj, hogy van kivel veszekedned!

Jó testvéri iszony – Örülj, hogy van kivel veszekedned!

Testvérviszony vagy testvériszony, csupán egy betű a különbség, de kiteszi fel a pontot az i-re?

Egyeduralomra és szeretetre vágyunk, figyelemre, amit ha a testvérrel meg kell osztani, már harcot és viszályt szülhet. Az egy gyerekes szülőnek állandó szórakoztató üzemmódban kell működniük, míg a több gyerekeseknek keresni az egyénre szabott minőségi időt, az ikerlét dinamikájáról már nem is beszélve. Minden esetben meghatározó a születési sorrend és aztán az erőviszonyok; a papa-mama kedvence, a bújós és a megosztó karakterek. Nagy játék ez a családban, mely belénk égetett attitűdként jelenik meg további életünkben. A testvérkapcsolatok szövevényéről beszélgettem L.Stipkovits Erika, szakpszichológus-íróval a HVG Könyveknél újonnan megjelenő könyve kapcsán, mely címe „Ölelni és ölre menni –  Testvérekről, nem csak szülőknek”, melyről a HVG Extra Pszichológia Szalonban, november 9-én tart előadást a BMC-ben.

Hogyan definiálja, keretezi be életünket, hogy milyen a viszonyunk a testvérünkkel? Ki nő fel kinek az árnyékában és ez miként hat ki egész életünkre?

A kötődés, a szülők által nyújtott biztos bázis alapvetően fontos a személyiségfejlődésben. Túlzás nélkül elmondható, hogy életutunkat meghatározza, mennyire érezzük, hogy elfogadnak, hogy szeretnek minket, mennyire érezzük fontosnak, szerethetőnek magunkat. Ezzel a „munícióval” vágunk neki az életnek, ennek megléte vagy hiánya nagyban befolyásolja életvitelünket, sikereinket, kudarcainkat, sőt azt is, mi magunk hogyan látjuk önmagunkat, párkapcsolatunkat, saját szülői viselkedésünket. Előző, „Szeretettel sebezve” című kötetem is erről szólt, ám terápiás munkám során azt is nap, mint nap tapasztalom, hogy a szülők mellett a testvérek is erőteljes hatással vannak életünkre.(A szülői mintákról készült interjú itt elérhető.) A legtöbb időt velük töltjük, kölcsönösen tanulunk egymástól: együttműködni, egészséges versenyben lenni, megosztani figyelmet, elismerést, szeretetet, sőt tárgyakat és tereket is. Testvéreink ismernek bennünket úgy, olyannak, ahogy senki más. S a testvérkapcsolat mélyebb ismerete lehetőséget teremt, hogy jobban értsük önmagunkat, szeretteinkhez, munkatársainkhoz fűződő viszonyunkat, választásaink titkait, viselkedésünk mélyebb mozgatóit.

Vannak-e tipikus testvérkapcsolatok?

A testvérkapcsolatok minősége öt fő testvérkapcsolati típussal írható le, melyek hatnak a személyiségfejlődésre, majd felnőtt életünk minőségére. Nem mindegy ugyanis, hogy a testvérek egymás másolataiként, szinte egy személyiségként viselkednek, mint Két Tojás, vagy örök függésben élnek egymással, legyen az akár negatív, akár pozitív. Az is előfordul, hogy az egyik testvér isteníti a másikat, a Bálványt, hozzá akar hasonlítani, ám eközben nem tudja sem megismerni, sem kipróbálni önmagát, saját képességeit, az idealizálás ugyanis megnehezíti saját erősségei és gyengeségei reális értékelését. Ez aztán később megnehezítheti például a párkeresést, hiszen az istenített nővér vagy fivér nyomába nem érhet egyetlen más férfi vagy nő sem. Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a testvér, mint Főgonosz leértékelése, szidása és elítélése irányítja a kapcsolatot. Ha így viszonyulunk a testvérünkhöz, akkor sem a saját életünket éljük, hanem megpróbálunk olyanná válni, amilyen ő nem, vagyis az életet élvező ember testvére könnyen válik önfeláldozó mártírrá, miközben tudattalanul maga is vágyik a könnyedségre, irigyli a megvetett testvért, ám tudatosan mégsem tud a „program” ellen cselekedni.

Mi a jó testvéri viszony receptje?

Optimális esetben, szüleink bátorító nevelési stílusának, vagy saját személyiségfejlesztő és önismereti munkánknak köszönhetően jó testvérekké, „Győztesekké” válhatunk, akik függetlenek egymástól, vannak önálló céljaik, önálló érdeklődési körük, tevékenységeik, a tulajdonságaik, képességeik reális megítélés alá esnek, nem maradnak alul a testvérükkel való összehasonlításban. Az ilyen testvérkapcsolat rengeteg jót adhat nekünk, ám sajnos az is gyakori, hogy egy rossz kapcsolatból valaki azzal próbál menekülni, hogy megtagadja a testvérét, vagy megszakít vele minden kapcsolatot. Ilyenkor, ahogyan gyakran fogalmaznak, igyekeznek pontot tenni a történet végére, ám a pontból három pont lesz, és a történet magát írja tovább: a sértődés, a megbocsátás hiánya, a harag tudattalanul, rejtett mintákon át átadódik a következő generációknak is. Nem véletlen, hogy a kötetben hangsúlyozom az elfogadás és a megbocsátás rítusának fontosságát, és gyakorlatokkal is segítem elvégzését. Az elfogadással, a megbocsátással és adott esetben a bocsánatkéréssel saját gyermekeinket, a következő generációkat arra tanítjuk, hogy hibázni szabad, és a felelősséget vállalva jóvá tudjuk tenni hibáinkat. Ők maguk ezt a mintát látva tudnak majd tenni testvérkapcsolataik fejlesztéséért, javításáért akkor is, ha már felnőttek, s mi már nem állunk mellettük.

Miként viszonyulunk a beteg vagy esetleg már elvesztett családtaghoz, testvérhez?

Könyvem írásakor fontosnak tartottam, hogy olyan igen érzékeny témákról is ejtsünk szót, melyeket sokszor –noha jó szándéktól vezérelve, az érintettek akaratlan megbántásától félve- sajnos még ma is inkább a hallgatás övez: a meg nem született, meghalt, és a beteg, fogyatékos testvérekhez való kapcsolatokról is. Meggyőződésem, hogy erről is beszélni kell, hiszen terápiák során tapasztalom, milyen mélyen, élethosszig tartó hatása van egy-egy ilyen testvérnek. Igyekeztem őszintén, segítő szándékkal, olvasóim bölcsességében bízva úgy megközelíteni a témát, hogy szülőnek és testvérnek egyaránt hasznos tanácsokat tudjak adni e nehéz helyzetek átéléséhez, feldolgozásához.

Szülőként, nap, mint nap elszenvedjük a testvérharc összes tünetét, a kiabálásokat, a veszekedéseket, mely mind a szülői szeretetért, figyelemért folyik. Mit tegyek, hogy a gyerekeim jobb testvérek legyenek? Eleve elrendelt dominancia van-e a családban a gyerekek között? Létezik-e testvéri béke, meghitt családi szeretet?

A testvérek közti rivalizálás, a dominanciaharcok elkerülhetetlenek, sőt, természetesek. Ma már talán kevésbé hat a soha nem veszekedő, egymást látványosan szerető, mindig mindent megosztó testvérek mítosza, és elfogadott, hogy a velünk született temperamentumunk mellett a születési sorrend is hatással van személyiségünk fejlődésére, formálódására. Az elsőszülöttek valóban hajlamosak a család értékeit tovább vivő, kötelességtudó jól teljesítőkké válni, akik gyakran mintegy önfeláldozó hősként gondoskodnak kisebb testvéreikről, majd idős szüleikről is. A másodszülöttek ezzel szemben könnyedek, lazábbak, hajlamosabbak a lázadásra, elhagyják a járt utat a járatlanért, egyesek –főleg az őket fekete báránynak tartó család szerint- szinte felelőtlenek. A legkisebbek szinte hosszútávfutóként versengenek egész éltük során a nagyokkal a figyelemért. Hiba lenne azonban, ha azt gondolnánk, a testvérkapcsolatok minőségét alapvetően a gyerekek temperamentuma, neme vagy a születési sorrendben elfoglalt helye határozza meg. Talán nem is gondolnánk, de a testvérkapcsolatokra a legerőteljesebb hatást a szülői bátorító attitűd (vagy annak hiánya), és a szülők párkapcsolatának minősége, párkapcsolati elégedettségük gyakorolja. Elsőre furcsa lehet, de az igazság az, hogy gyermekeink jó testvérkapcsolatáért párkapcsolatunk ápolásával, fejlesztésével és szülői stílusunk megismerésével, javításával tehetjük a legtöbbet.

Tökéletesnek vagy fekete báránynak születünk? Mennyire meghatározó, hogy milyen családi jellemzőkkel, útravaló pogácsával indulunk neki a nagybetűs életnek?

Természetesen senki sem születik fekete báránynak vagy tökéletesnek, győztesnek vagy vesztesnek, kis áldásnak vagy sorscsapásnak elsősorban szüleink látnak minket, s az ő szemükön keresztül tekintünk később mi is így magunkra. A szülők felelőssége nagy ezen a téren, hiszen – és ezt a könyvben leírt számos terápiás példa, idézett kutatási eredmény is bizonyítja- a leghatározottabb jó szándék ellenére is bizony minden szülőnek van „kedvenc” gyereke, van olyan, akit közelebb érez magához, és akire rávetíti saját vágyait, meg nem élt életét, vagy éppen gyermekként elszenvedett sérelmeit. Az eltérő szülői viselkedés- vagyis amikor tudatosan vagy tudattalanul másként bánunk gyermekeinkkel- káros hatásait ma már kutatások egész sora bizonyítja, ahogyan azt is, hogy az „anya gyereke” és „apa gyereke” felosztás, vagyis amikor az egyik testvért inkább az apa, míg a másikat az anya kedveli látványosan, szintén káros hatással van a gyerekek lelki egészségére, és a testvérkapcsolatokra is. Ez ellen elsősorban önismeretünk fejlesztésével, párkapcsolatunk ápolásával, saját szülői viselkedésünk felismerésével és javításával tehetünk, és ehhez számos hasznos gyakorlatot is talál a kötetben az olvasó.

Igazak az egykékről, ikrekről, mozaiktestvérekről elterjedt vélekedések; az egykék önzőek, az ikrek egyformák…?

A válaszom határozott nem. A kötetben több, nagyon izgalmas kutatást és eredményt mutatok be, melyek bebizonyították, hogy az egykék egyáltalán nem önzőek, elkényeztetettek, sőt, ugyanolyan empatikus, kiegyensúlyozott, egészséges önbizalommal rendelkező felnőtté válhatnak, mint testvérekkel nevelkedett társaik. Ugyanígy tévhit, hogy az ikrek egyformák, teljesen egymásra vannak hangolódva. Ikrek is lehetnek rossz testvérkapcsolatban, előfordulhat, hogy megszakítanak egymással minden kapcsolatot. Ám ugyanilyen egészségtelen a másik véglet is, amikor a szülők szinte egy gyerekként kezelik a két gyereket. Nem az egyke vagy az iker lét dönti el, milyen emberekké válnak az ilyen gyerekek, hanem a szülők személyiségének fejlettsége, párkapcsolatuk meglévő vagy hiányzó harmóniája.

Mi a helyzet a „pacthwork” családokkal, ahol mindenki hozza a saját gyerekét és egy új család formálódik?

A kötetben foglalkozom a napjaink családjának változásaival. Sok egyedülálló szülő nevel testvéreket, és egyre több a mozaikcsalád is, ahol az együtt élő felnőttek korábbi kapcsolatukból származó gyerekeket, vagy éppen közös gyereket is nevelnek. S összeköltözéskor szentül megfogadják, hogy igyekeznek jó pótszülei lenni a párjuk gyerekének, nem kivételeznek majd, és tudatosak lesznek. Ám a Karinthy által szellemesen megfogalmazott „A te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket” átélve korántsem ilyen mulatságos, nem is beszélve a mindennapok apró kellemetlenségeiről, amikor a kisgyerek féltékenykedésével, hisztijével, vagy a kamasz tudatos daccal, beszólásokkal teszi próbára a pótszülő türelmét. A mozaikcsaládok helyzete nem könnyű, a család formálódásának olyan fázisain kell végigmenniük, amelyekkel az eredeti családok nem találkoznak. Az azonban tévhit, hogy a párkapcsolatba hozott gyerekek önmagukban képesek lennének tönkretenni, zátonyra futtatni az új párkapcsolatot. Ilyenkor sem a gyerekek, viselkedésük vagy természetük, hanem a szülők, az új párkapcsolat minősége, az egyetértés, az elköteleződés és a közösen hozott szabályok megléte vagy hiánya az, ami meghatározza az új kapcsolat sikerét. A könyvben igyekeztem tanácsokkal, gyakorlatokkal segíteni a hagyományos és a mozaikcsaládokat is, hiszen meggyőződésem, hogy életünk legnagyobb értékei a kapcsolataink, és a „készen kapott” testvérek ugyanolyan fontos, meghatározó társai, tanúi lehetnek életünknek, mint vér szerinti testvéreink.

Írta: Tibenszky Moni Lisa

L.Stipkovits Erika, pszichológus, író

További cikkek: A szülőtípusok hatása ránk, gyermekünkre és kapcsolatainkra

Videointerjú: itt