Mikor fedjük fel a gyerek előtt a Mikulás valóságát?
Sokan azt gondolják, addig gyerek a gyerek, amíg szorgosan pucolja a lábbelijét, s a Mikulás ajándékát várva teszi ki azt az ablakba. De vajon meddig jó ez a mese? És nem okoz nagy csalódást a felismerés, hogy „csupán” a szülő csempészi ajándékait a cipőbe?
Egy felmérés szerint a négyéves gyerekek 85 százaléka, a hatéves gyerekek 65, míg a nyolcéves gyerekek csupán 13 százaléka hisz a Mikulásban. A felismerés nagy valószínűséggel szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy a gyerekek iskolába kerülnek, s ott, ha akarják, ha nem, a nagyobb gyerekek kíméletlenül felvilágosítják őket arról, hogy a szorgosan kipucolt cipőbe nem a Mikulás, hanem anya és apa csempészi az ajándékot. Van, akinél ez elég korán bekövetkezik, van, aki még tízévesen is hisz, illetve hinni akar a csodában.
Kádár Annamária pszichológus szerint az óvodáskorú gyermek gondolkodását még teljes mértékben az érzései vezérlik, még nem képes tárgyilagosságra, könnyen becsapja a látszat, a felszín, még nem képes különbséget tenni a lehetetlen és lehetséges között, számára a világ varázslatok színtere, amelyben minden megtörténhet, csak gondolni, vágyni kell rá.
„Nem véletlenül nevezik ezt a korszakot varázsos éveknek, amelyeknek központjában az a naiv, gyermeki hiedelem áll, hogy a világ, az varázslatok színtere, amelyet a gyermek szándékai és vágyai vezérelnek. A gyermeknek önálló világképe van, amelyben nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok, és amelyben az ellentmondások is békésen megférnek egymással. Amikor egy négyéves azt kérdezi, hogyan jut el minden gyerekhez a Mikulás, nem az igazságra kíváncsi. Elég, ha annyit tud, hogy nagyon gyorsan repítik a szánját a rénszarvasok. Egy egészséges gyermek reális, logikus gondolkodásmódja 9–10 éves korára eléri azt a fejlettségi szintet, hogy megkérdőjelezze a történetek valóságtartamát. Ilyenkor, amikor már kialakul a realitásérzékük, általában maguktól rájönnek, mekkora képtelenség, hogy egy öreg szakállas bácsi a rénszarvas szánjával a világ összes gyermekének ajándékot visz, sőt mindezt a kéményen keresztül” – fogalmazza meg Kádár Annamária.
Sok szülőben felmerül a kérdés, hogy vajon becsapjuk-e a gyereket azzal, ha elhitetjük vele, hogy a Mikulás és az angyal hozza az ajándékot. Nem lesz nagy csalódás neki, ha kiderül, hogy nem is létezik? Aztán ahogy növöget a kisgyermek, egyre több mindenre lesz rálátása, egyre többet kérdez, és akkor meg az a kérdés vetődik fel, hogy áruljuk-e el neki mi az igazságot, vagy várjuk meg, amíg rájön magától. A pszichológus szerint, amíg a gyerek a képzelet és fantázia világában él, nem érdemes elmondani, hogy a mesefigurák, illetve a Télapó és a Mikulás fiktívek. „Amikor a gyermek megérik rá, akkor elfogadja az igazságot, nem okoz neki traumát, és nem felnőtt hazugságként fogja ezt kezelni. A mágikus gondolkodás, a minden lehetséges érzése olyan belső erőforrásokkal ruházza fel, amelyekre nagy szüksége van a személyiségfejlődése során” – mutat rá Kádár Annamária.
A cikk folytatása a Székelyhon oldalon olvasható, ide kattintva.