A fölnőttek bolygója

A fölnőttek bolygója

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: (…) >>Íme a bizonyosság arról, hogy a kisherceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyosság rá, hogy létezik<< – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: >>A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó<< – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Egy távoli kisbolygó égi küldönce

A bennünket körülölelő világ a fölnőttek társadalma. Olyan emberek szőtték látszatát körénk, akik csak „komoly dolgokkal” foglalkoznak, akik a fontoskodó kivagyiság álruháját viselik álarcul mindennap. A cifra hoppmesterverseny játszóterén csupa-csupa embergyerek rohangál, megpróbálva folyamatosan túlkiabálni játszótársait. Mostanában sokat töprengtem azon, mit jelent a fölnőttség. Kis herceg, örök barátom kíséretében újralátogattam a fölnőtt viselkedés archetípusos bolygóbirodalmait: az uralkodásvágy, a hiúság, az iszákosság, a fontoskodó üzletemberség, az értelmetlen parancskövető lámpagyújtogatóság, a papírízű szobatudósság és hetedikként a mi saját komolyságunk emberi bolygóját. Ahogyan a kis herceggel bolygóról bolygóra utaztam, egyfajta fordított dantei pokoljárásra eszméltem ebben az utazásban, ahol a gyermeki ártatlan emelkedettség tiszta szívű magaslatából az egyre silányabb emberi játszmák létbirodalmába jut ez az égi küldönc.

Eric Berne, a játszmaelmélet atyja, a tranzakcióanalízis nyomdokain járva arra ismert rá, hogy a fölnőtt emberek közötti kommunikációs helyzetek 90%-át burkolt, fel nem ismert automatizmusok irányítják. Sőt mi több, a fölnőtt viselkedés java része ösztönösen másolt magatartásforma, amely nélkülöz mindenféle tudatosságot, egyszerű „magnószalag”, amely visszajátssza a korábban rögzített fordulatokat. „- Szia, hogy vagy? – Köszönöm jól.” Ez az aprócska ’játszma’ például a fölnőtt társas érintkezés egyik semmitmondó alaptétele. A Thomas Gordon-féle tranzakcióanalitikus modell pedig arra mutat rá, hogy az átlagfölnőtt tudatában három ilyen automatikus géphang beszél, amely az egyes kommunikációs helyzetekben meghatározza a személy ’énállapotát’, azt a módot, ahogy egy szituációban viselkedik és beszél: a gyermeki, a szülői és a fölnőtt üzemmódok. Míg ez a modell, és Berne is a tárgyilagos, objektív, tényértékelő, önmérséklendő, komoly, „fölnőtt” állapotot preferálja mint a hiteles autentikus kommunikáció formáját, én bevallom, kicsit bizonytalanabb vagyok ebben.

Saint-Exupéryvel karöltve magam is bátran mondhatom, hogy „Sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.” Sőt, határozottan merem állítani, hogy a fölnőttség súlyos fogyaték. Pszichopatológia, amely a méltán megszenvedett komoly magányosság és meg nem értettség pöffeszkedő gombavilágába taszítja kevélyen dagadó fölnőtt öntudatunkat. Hány és hány ember életét láttam már zátonyra futni a „komolyság” emberi játszmájának dölyfös birodalmában.

Részlet Tarr Bence László Az örök élet Forrása című könyvéből (Tarandus Kiadó)