Egyedülálló szülők élete – gyermekek hercegek és hercegnők nélkül

Egyedülálló szülők élete – gyermekek hercegek és hercegnők nélkül

Apu hol van? Anyu miért nem jön el soha?

szerző: Pólus Enikő, mentálhigiénés szakember

kép:donna.hu

Életünk veszteségélményei a felnőttkor mindennapi lét elemei. Gyerekként elhagy bennünket a teknősünk, tiniként az első szerelmünk, felnőttként a csodásnak hitt társunk, idősként pedig a fiatalságunk. Amikor a gyermek tervezget, elképzeli a  mesék alapján azt is, hogy milyen csodálatos lesz, amikor felnőtt korában megérkezik az ő várva várt hercege vagy hercegnője.

„Az élet szép és mesés!” – mondta egy kisfiú a mese után. Csak hogy a mesében is létezik veszteség, bánat, magány, egyedüllét, szomorúság, elhagyatottság vagy árvaság. Népmeséink magukban hordozzák ezeket a szimbólumokat is, mert az élet részei, emiatt segíthetnek a felnőtteknek is a problémáik megoldásában. Költőink, íróink műveiben, a történelmi históriák lapjait forgatva mindenhol találkozhatunk ezzel a jelenséggel.

Egyedül lenni a gyermekkel

Amikor egy szülő arra kényszerül vagy úgy dönt, hogy önállóan egyedül fogja nevelni a gyermekét, nem látja tisztán azt, hogy ez mivel is jár. Jelen írás arra hivatott, hogy segítse azokat, akiknek a gyermekeiket nem látogatja a másik szülő.

Amikor bekövetkezik az a pillanat, hogy a másik fél távozik a kapcsolatból, a közös útjuk szétválik. A szétválás pillanata fontos részletekre kiterjedő megegyezési alapokat és új családmodell kialakítását kívánná mindkettőjüktől. Ha két olyan emberről van szó, akik ezt kulturált formában kommunikációs csatornán keresztül véghez viszik, akkor a gyermek  szerencsésnek mondható, hiszen nem fogja az „elválással járó súly agyonnyomni” őt. Azonban sokszor tapasztaljuk azt, hogy az egyik fél csak úgy „lelép” a családmodellből, hátra hagyva maga után egy űrt, hiányt és magányt. Akkor is, ha nem  „minta-társ” volt. Ahelyett, hogy valamilyen jól működtethető rendszert alakítanának ki a gyermek érdekében, helyette egyik szülőnek egyedül kell szembenéznie a mindennapos egyszülős modelles nehézségekkel, illetve az anyagi, megélhetési és társmentes magány terheivel. Ilyenkor krízisintervenciós lehetőség lehet a számára, hogy milyen a mentalitása és az önismerete a szülőnek és mit tud kezdeni egyedül a problémáival. Vannak-e segítői, benne reked-e a magányban vagy képes egy idő után új életébe beleengedni magát. A múlt képes távozni, hogy eljöjjön a jövő, de ha marasztalásra kérjük őt a mindennapi mentalitásunkkal, akkor beköltözve az érzéseink birodalmába, gyökeret ver, társunk lesz.

Ha a gyermeket elhagyja az, akihez kötődnie kell

A gyermeknek életkor- és kötődésfüggő, hogy mit él meg, de nagyrészt azon múlik, hogy mit érez a szülőn, akihez kötődik. A gyermek a felnőtt tükre és ha képes a biztonságos kötődésre a nevelő szülővel, akkor előbb-utóbb a másik nem hiánya áttevődik más területekre kompenzációként. Ilyenkor ha hosszabb távon nem boldogulnak a kialakult helyzettel, akkor érdemes segítséget kérni szakemberektől. Sajnos ma Magyarországon ezt szégyellik.

Akik ezt át is élték

Nézzük két ifjú beszámolóját, akik elszenvedői voltak, ennek az áldatlan állapotnak.

17 éves fiú: „Minket anyám akkor hagyott el végleg, amikor 7 éves voltam. Emlékszem mindenre. Apám minden nap ideges volt. Szerintem nem tudta, mire számítson. Velünk eleinte nem nagyon foglalkozott. Iskolába is egyedül jártam, de az óvis hugomat is én vittem és hoztam. Nem is értem, hogy merte rám bízni. Vagy inkább anyámat nem értem, hogy hogy tehette ezt velünk, ha már megszült. Sokat gondolkodtam ezen, de nem jutok semmire, emiatt nem foglalkozom vele. Valahogy nem vágyom arra, hogy egyszer családom legyen. Biztonságosabb szerintem egyedül!”

21 éves lány: „Apámról tudnék mesélni. Elvileg lelépett egy másik nővel, ahogy anyám már 7 hónapos terhesen nem tudott vele szexelni. Még jó. Aztán egyszer megjelent állítólag az óviban, de nem ismerte senki, így nem vihetett el, ezért betörte az ablaküveget mellettem. Na erre viszont emlékszem. Én sírtam, az óvónők pedig rendőrt hívtak, de ő elmenekült. Nem találkoztunk évekig. Anyám rejtegetett. Minden nap felkészített, hogy mi legyen, ha meglátom vagy megkeres. Hát, amolyan rettegős voltam egy ideig, bepisiltem, de valahogy elmúlt. Talán anyám is lazább lett, nem stresszelt. 17 évesen felhívott, hogy adjak pénzt, mert halálos beteg. Elküldtem melegebb éghajlatokra, anyámnak nem mondtam el. Szörnyű, de ezt tudom elmesélni az apámról. Hogy meghalt-e? Szerintem mindegy, mert ha valakit elhagynak, olyan mintha meghalt volna a számára. Számomra már rég nem létezik.”

 

Veszélyes játszmák:

A szülők hajlamosak a gyermek kegyeiért játszmákat játszani a gyerek feje fölött. Ha a másik fél nem látogatja, akkor a szülő hajlamos a gyermekére támaszkodni, mint társ. A társ, mint szerep a gyermekkor végét jelentheti, hiszen elnyomja az elvárásokkal a gyerekkori sajátosságokat. Elkezd túl éretten, túl felelősségteljesen gondolkodni, holott még az éretlenségnek és felelőtlenségnek lenne ott az ideje. A gyermek a társas- vagy az egyedüllét magányát nem hívatott megoldani. Ártatlan játékszernek tűnik, csak azért, hogy a szülőnek egyszerűbb legyen vagy vigaszt találjon benne. A vigasz és a támaszkodás a szülői szerepkör a gyermek felé és nem fordítva. Ezek a játszmák társadalmi szintű problémák a családok és az egyedül állók életében. A gyerekek játékaikban, viselkedésükben, figyelemhiányukban, lelki instabilitásukban megjelenik, tükröződik. Ezt beviszik a közösségekben, ahol mindannyiunk gyermeke szocializálódik. Így növi ki magát társadalmi szintűvé.

 

 

Apu hol van? Anyu miért nem jön?

Amikor bekövetkezik a tény, miszerint apu vagy anyu lelép, nem jön többet, a következő krízisállapot fázisok lépnek életbe a felnőtteknél:

1. Készenlét: vegetatív tünetek, „ugrásra kész állapotok”, vérnyomás megemelkedése, szorongásos állapot megjelenése, önvédelmi készenlét megjelenése.
2. Küzdelem: próbálkozások, kudarcok, útkeresés, megküzdési stratégiák alkalmazása
3. Kapkodás: érzelemvezérelt állapot, felborul a viselkedés rendje, beszűkült állapot, acting-out reakciók, görcsös erőfeszítések
4. Összeomlás: felborult alkalmazkodóképesség, személyiség harmónia megingása, affektivitás, indulati irányitás a cselekedetek területein, ritkán öngyilkosság, önsértő magatartás, másokra esetleg gyerekre irányuló agresszivitás. Ilyenkor szakember segítsége nélkül regresszió, dekompenzáció, pszichózis léphet fel. Ilyenkor fontos, hogy a környezet a segítségére legyen és segítséget kérjen!

Amint az elején említettem, hogy ilyenkor fontos, hogy a saját mentalitásunk, gondolkodásunk és önismeretünk milyen, mert ha jól működik a probléma megoldó képességünk, akkor segíthetünk magunkon. De ha a kapkodási fázisban sem boldogulunk, akkor krízisintervenció szükséges, ami szakember segítségével egy kivezető út lehet az „elhagytak és nem látogatnak” kríziséből. Igaz ez gyermekre és felnőttre is egyaránt.

Ezek a krízisek valós veszteségek, de ha a veszteségből nyereséget és erőforrást kovácsolunk, akkor lelkileg erősebbekké válhatunk, mint azt valaha is gondoltuk.

Lelki megerősödést kívánok!