"Egymásnak háttal kommunikálunk"

"Egymásnak háttal kommunikálunk"

Interjú Zacher Gábor toxikológus főorvossal

 

Függőseink, akár pozitív, akár negatív irányban járulnak hozzá életünkhöz, szociális mintát jelentenek gyermekeink számára. Tudatosság nélkül örökítjük át ezeket, a minták ugyanis tanulhatók, a gyerekek pedig meg is tanulják őket – vallja Zacher Gábor toxikológus  főorvos. A felelős szülői magatartásról elmondta: kereteket, szabályokat kell megadni, pusztán ezzel azonban még nem terelhetjük el gyermekünket a tévétől, a számítógéptől. Megfelelő alternatívákat, programokat is nyújtani kell.

 

A gyermekeink tehát minket követnek?

Nekem is azt szokta mondani a feleségem, hogy „a fiad pont olyan, mint te”. De hát mitől lenne más? A viselkedést részben a genetikai állomány, részben a tanult magatartások határozzák meg. Ha például valaki belép egy terembe és köszön, az alapvetően nem egy döntés kérdése, azt nem magától találta ki, hanem látta, hogy az anyukája, apukája is hasonlóan tesz.

 

Hány éves kortól beszélhetünk bármilyen függőségről?

Pici gyermekek esetében még nem beszélhetünk függőségről, annak azért ki kell alakulnia. Ma a gyermekeknél függőségként jelenik meg a számítógéphasználat, illetve ezzel kapcsolatban az internet, a mobiltelefon. Mivel a kamaszok hirtelen fizikálisan és pszichésen is sokat változnak, ebből a szempontból a kamasz korosztály a legveszélyeztetettebb. Felnőtté válásukkor találkoznak először például párkapcsolati konfliktusokkal, függőségekkel.

 

Számos függőségről, például alkoholról, szerencsejátékról 15-20 éve is tudtunk. Milyen veszélyt jelentenek az új technikai eszközök, a számítógép, az internet?

Ezek az új technikai lehetőségek, melyek új magatartásformákat generálnak, a mi időnkben nem léteztek, a változó világgal pedig egyre több születik belőlük. Ma is több olyan dolog létezik, amiről nem is tudunk, de függőség lesz belőle mondjuk 10-15 év múlva. Nem gondoltunk volna például mobiltelefon-függőségre, amikor az első, hatalmas készülékek megjelentek, ahogy azt sem hittük volna évekkel ezelőtt, hogy egy 15 éves gyerek naponta több órát tölt majd el a gépe előtt. És nem feltétlenül azért, hogy a Bolyai matekverseny példáit megoldja, hanem hogy játsszon, facebookozzon, csetjen, kapcsolatokat ápoljon, teremtsen. Így azonban igen gyakran egymásnak háttal kommunikálunk, a gép előtt ülve ugyanis nem kell, hogy lássuk a másikat. Senki nem tudja, hogy egy 51 éves kopasz szakállas férfi, vagy egy 23 éves csinos nő vagyok-e.  Ebben a negatív szerepjátékban alapvetően másként kommunikálnak a fiatalok, önmagukról egy elképzelt, ideális képet festenek le a valóság helyett.

 

Milyen kihívásokat jelent ez a kommunikációs forma, az interneten töltött órák száma a szülők számára?

A szülő-gyermek kapcsolaton nem változtattak az új technikai eszközök: miközben engedni kell, hogy a gyermek játsszon, filmet nézzen a gépen, kereteket változatlanul adni kell ehhez. Hogy mi fér bele – hány óra -, azt változatlanul tanítani, majd ellenőrizni kell, azt követően pedig meg kell bízni a másikban. Így volt ez akkor is, amikor én fiatal voltam: eljártunk ide-oda, egy-két sört megittunk, de mindig tudta anyám, hogy a határokat esetleg feszegetjük, de nem lépjük át.

 

Miért küzd mégis a szülők nagy része, hogy gyermeke kevesebb időt töltsön a számítógép előtt?

A különbség, hogy a generációs váltások egyre gyakoribbak, gyermekeink élete sokkal pergősebb, mint a miénk volt fiatalon. Ezt a sebességet bizonyos kor után nehezen lehet felvenni, nehéz alkalmazkodni. Egyre kevesebb a közös nevező szülő és gyermek között, hiányoznak otthonunkból a beszélgetések, a vacsoraasztalnál pedig egyre nagyobb szerepet kap a tévé.

Közben borzasztóan nagy terhet vesz le a szülők válláról, ha a 6 órakor felkelő gyermek 10-ig rajzfilmeket néz a tévében, vagy számítógépezik ahelyett, hogy felébresztené anyukáját, apukáját. Sokkal egyszerűbb út ez, mint délelőttre bábszínházat, délutánra városligeti programot szervezni. Kereteket, szabályokat ugyanis csak úgy lehet felállítani, ha alternatív lehetőségeket is nyújtunk.

 

Említette a személyes kapcsolatok háttérbe szorítását. Pedig a fiatalok többsége állandóan beszélget, csak a csatorna más.

Sok időt töltenek a közösségi oldalakon, ezeken azonban egymásnak háttal kommunikálnak. A Csók, anyu című ’86-os magyar film a mai kort vetítette előre. A filmben szereplő négyfős család tagjai cédulákon keresztül kommunikáltak egymással: „Edzésre mentem, 7-re jövök”; „Az ebéded a hűtőben, csók, anyu”. A történet végén széthullik a vállalkozó apuka, vállalkozó anyuka és a két középiskolás gyermek családja, a kislány öngyilkosságot kísérel meg. A film tanulsága ma is érvényes, csak ma haza sem kell menni ahhoz, hogy üzenetet hagyjunk egymásnak.

 

Könnyebben esnek más függőségbe azok, akik valamihez hasonlóan ragaszkodtak már korábban?

Régen úgy tartották, hogy aki elkezd marihuánát használni, az biztos, hogy két év múlva amfetaminhoz, majd heroinhoz nyúl. Ez a fajta kapudrog elmélet viszont, miszerint az egyik függőség a másikhoz nyit utat, már megdőlt.

Az internettől, számítógéptől való függőség azonban alapvetően különbözik a függőségek nagy részétől: míg például az alkoholista számára egyetlent megoldási út van, hogy nem iszik – amit kiegészít a szociális és a gyógyszeres terápia -, egy internetfüggőnél más a helyzet. Aki például 16 órát játszik naponta, és a munkája is a gép elé köti, nem mehet el utcaseprőnek, ahol biztosan nem találkozik majd hasonló eszközökkel. Ebben az esetben a keretek meghúzása lehet számára fontos, hogy félretolja a közösségi oldalakat, a játékokat.

 

Mi motiválja a fiatalokat arra, hogy ne a családban, a személyes kapcsolatokban találják meg örömforrásukat?

A kamaszkor az, ahol nagyon könnyen megcsúszhatnak a fiatalok. A szerhasználat oka az esetek többségében az otthon rendszerének megbillenése: a szülők párkapcsolati válsága, a munkahely elvesztése, vagy egy új gyerek születése, melynek következményeként kevesebb idő jut a kamaszra.