Gyermekközpontúság; elfogadás és megismerés
Az emberek nemcsak az ujjlenyomatuk, de individualitásuk alapján is különböznek, ahogy mi felnőttek is!
Részlet Vekerdy Tamás: Gyermekközpontú-e az iskola? című cikkéből, mely bár nem manapság látott napvilágot, aktualitása egy cseppet sem csökkent, Sőt! A Gyermeknap alkalmából ajánljuk a szülők, nagyszülők és pedagógusok figyelmébe…
Vekerdy Tamás immár évtizedek óta a gyermekközpontú iskola megteremtésének elkötelezett harcosa. A lillafüredi konferencián elmondott előadásában arra keresett választ, hogy a mai magyar iskola mennyiben felel meg a gyermekközpontúság követelményének. Vekerdy a ma létező iskolák zömének régóta kemény bírálója, elsősorban azért, mert az iskola szinte csak az intellektuális teljesítményeket értékeli, s kevés jelentőséget tulajdonít az érzelmeket is megmozgató, kreatív, sokféle manuális készséget igénylő tevékenységeknek. Vekerdy szerint a gyermekközpontúvá válás másik gátja az iskolai értékelés alapvetően osztályzásra épülő, szorongások sokaságát gerjesztő formája, de a magyar iskolarendszernek számos gyermekközpontú hagyománya is van, amelyekhez vissza kellene térnie az iskolának, a pedagógusnak.
Előadásomban arra keresek választ, lehet-e gyermekközpontú a mai magyar iskola, továbbá arra, hogy valójában mi is a gyermekközpontúság. Egy szép frázis, melyet az a jelszó fémjelez: szeressük a gyerekeket? Nem erről van szó.
Megismerni a gyereket
A gyermekközpontúság azt a törekvést jelenti, hogy megpróbáljuk megismerni a gyereket fiziológiai, orvosi, pszichológiai, etnográfiai, antropológiai és egyéb szempontból. Ennek az irányzatnak nagy hagyománya van Magyarországon, kezdve Nagy László pedológiájától, a gyermektanulmányozáson és Karácsony Sándoron át Mérei Ferencig és az ő köréig. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az illegális kommunista Méreit többek között ennek a pszichológiai irányzatnak a műveléséért 1948-ban polgári individualizmussal vádolták, és tevékenységét betiltották.) A gyermektanulmány a maga korában jelentős paradigmaváltásnak minősült. A gyermek tanulmányozására építő pedagógiai irányzat a kontinentális, autoriter – és mindig kollektivista! – hagyományokkal akart szakítani. Amint az ismert, az autoriter hagyományokra épülő pedagógia a gyermektől szinte teljesen független szempontokból levezetve határozza meg, hogy mivé akarja formálni a gyereket. (Kairov híres-hírhedt ötvenes évekbeli szovjet – természetesen Magyarországon is kötelezőn használt – pedagógia-tankönyve 16 pontban mondta meg, milyen legyen a szocialista ember. A diktatúrák általában szeretik előre megmondani, hogy ki mivé legyen, nem fontos számukra, hogy az individuum mivé akar lenni.)
A demokráciák óriási előnye – minden negatívumok mellett –, hogy az individualitást akarják kibontakoztatni, azt gondolván, hogy nemcsak az individuumnak ez a legjobb, hanem a társadalomnak is. Ez hozza a legnagyobb hasznot, olyat, amilyenre nem is lehet előre számítani, amit nem lehet előre tervezni.
Az emberek nemcsak az ujjlenyomatuk alapján különböznek a rendőrség örömére, hanem individualitásuk alapján is. Az ötvenes évek én-pszichológiai kutatói ki akarták mutatni, hogy nincs velünk született énstruktúránk, de mégis az ellenkezőjére jöttek rá, vagyis hogy van egyediségünk, énünk, és ezt hajlandók voltak kimondani is.
Tehát különbözünk. Ezt a különbözőséget kellene elfogadtatni a társadalommal. A gyermekközpontú szemlélet lényege: hozzásegíteni a felnövő embert ahhoz, hogy azzá legyen, akivé lehet. Ehhez valójában semmi mást nem kell tenni, mint biztosítani azokat a kedvező körülményeket, amelyekben minden individuum ki tudja bontakoztatni magát akkor is, ha teljesen más képességei vannak, mint amit a szokványos iskola a közismereti tantárgyakkal elvár. Ezért van minden gyermekközpontú iskolában kiemelt jelentősége a cselekvéses, performációs tantárgyaknak – ahol a gyerekek kézzel dolgoznak, tevékenykednek – és a művészeteknek, a „szív iskolájának” (Pestalozzi), az érzelmi nevelésnek…
forrás: Új pedagógiai szemle 2004.
kép:napidoktor.hu