Hogyan neveljük az okos gyereket?

Hogyan neveljük az okos gyereket?

Hogyan hozhatjuk ki tanítványainkból a legtöbbet? Létezik egy gondolkodásmód, ami segítheti a tanárt, hogy növekedésre sarkallja a diákját. Ez ráadásul visszahat a pedagógusra, szülőre is. A cikkből megtudhatjuk, mi az a fejlődő gondolkodásmód , mivel segíthetjük és hogyan jelenik meg a tanult tehetetlenség és a rögzült gondolkodásmód? Legfőképpen pedig, hogyan neveljük gyermekeinket, tanítványainkat arra, hogy kitartással és örömmel vágjanak neki életük kihívásainak? Carol S. Dweck, a Szemléletváltás – A siker új pszichológiája című könyv szerzőjének népszerű cikkét most magyarul is olvashatják – hivatkozik a moderniskola.hu.

Józsefnek könnyen ment az iskola. Feladatait könnyedén oldotta meg, a tananyag szinte magától megragadt benne. Amikor csodálkozott, hogy néhány osztálytársa miért görcsöl annyit a tanulással, szülei elmondták Józsefnek, hogy ő különösen tehetséges. Hetedikes korára azonban József elvesztette érdeklődését az iskola iránt, nem csinálta meg a házifeladatokat, nem készült a dolgozatokra. Osztályzatai egyre rosszabbak lettek. Szülei próbálták felébreszteni önbizalmát: biztatták, mennyire okos, de mindhiába. József (aki nem valódi személy,  hasonló gondokkal küzdő gyerekek vonásaiból állítottuk össze) úgy látja, hogy az iskola unalmas és értelmetlen.

 

 

A modern társadalom rajong a tehetségekért, sokan úgy tartják, hogy az intelligencia vagy vagy a tehetség (és az ezekre alapozott önbizalom) a siker receptje. Eközben több évtizednyi tudományos kutatás bizonyítja, hogy az intellektus és a tehetség hangsúlyozása csak sebezhetővé teszi a személyiséget. A gyerekek összeomlanak a legkisebb kudarc nyomán is, visszariadnak a kihívásoktól és nincs bennük késztetés tévedések korrigálására.

Ez épp azokat a gyerekeket hozza nehéz helyzetbe, akik az alsóbb osztályokban még könnyen teljesítették a követelményeket, és azt hitték, hogy a tudás erőfeszítés nélküli megszerzése az okosság, a tehetség jele. Abban a hitben éltek, hogy az intelligencia veleszületett adottság, és a szorgalom kevésbé fontos, mint okosnak lenni, vagy annak látszani. A gyerekeknek ez a meggyőződés oda vezet, hogy a kihívásokban, a hibákban (vagy akárcsak abban, hogy néha erőfeszítést kell tenniük az eredményért) nem a fejlődés lehetőségét látják, hanem meggyengül addigi énképük (“okos vagyok”). Így amikor az iskolai tanulmányok során a továbblépés már számukra sem könnyű, önbizalmuk, érdeklődésük megroppan.

Az adottságok dicsérete (amit József szüleitől is láthattunk) ebbe a zsákutcába vezet: fiatal sportolók, munkába álló alkalmazottak, vagy akár házasságra lépő fiatalok emiatt nem tudják kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Másrészről kutatásaink azt mutatják, hogy ha növekedés-orientált gondolkodásmódra tanítjuk a gyerekeket(amely a személyes erőfeszítésekből és a hatékony stratégiából álló folyamatra helyezi a hangsúlyt, nem pedig az intelligenciára vagy a tehetségre), eredményeik javulnak, felnőtt életük gyümölcsözőbb lesz.

A kudarc esélye

A szerző  (Carol S. Dweck) a hatvanas években, a Yale pszichológiai karának hallgatójaként kezdte vizsgálni a motiváció gyökereit pontosan azt, hogy az emberek mennyire maradnak kitartóak egy kudarc nyomán. Akkoriban a Pennsylvania egyetemen dolgozott Martin Seligman, Steven Maier és Richard Solomon, akik megfigyelték: kísérleti állataik (kutyák, majmok) az eredménytelen próbálkozások után feladják a reményt, valamiképp belátják, hogy nincs módjuk a helyzetükön változtatni. Ezután a körülményeket a kutatók megváltoztatták, az akadályokat eltávolították, tehát a kísérleti állatok hozzájuthattak volna a jutalomfalatokhoz. Az állatok azonban különös módon már nem próbálkoztak, passzívak maradtak. Ezt az állapotot Seligman és társai elnevezték tanult tehetetlenségnek.

Az emberek is képesek néhány kudarc nyomán ebbe az állapotba süllyedni, de úgy tűnik nem mindenki reagál így a sikertelenségre. Mi lehet a magyarázata annak, tette fel a kérdést Carol Dweck, hogy a nehézségekkel szembesülve egyes évfolyamtársai feladják – míg mások (még csak nem is azért, mert okosabbak lennének) továbbra is törekszenek a tanulásra? Az egyik válasz, amire rábukkant, abban rejlik, hogy az emberek hogyan vélekednek sikertelenségük okairól.

A diákok motivációját elsősorban az ássa alá, ha az önmaguktól elvártnál gyengébb teljesítményt képességeik hiányának tulajdonítják (“én ezt nem értem”), sokkal kevésbé az, hogy erőfeszítéseik nem voltak elegendőek (“nem készültem”).

 

 

1972-ben egy általános iskolás osztályt, amely a tanult tehetetlenség markáns jegyeit mutatta iskolai eredményeiben, sikerült rávezetni, hogy rossz matek dolgozatok oka az erőfeszítés hiánya okozza (nem pedig a tehetség hiánya). Ezek a gyerekek az erőfeszítésekért kapták az elismerést, így megtanulták, hogy a matek feladatokkal érdemes kitartóan próbálkozni. A későbbiekben, amikor egyre nehezebb problémákkal kerültek szembe, sokkal jobb eredményeket értek el. Egy másik osztályban, ahol a gyerekeket a hagyományos módon, az egyszerűbb feladatok helyes megoldásáért kaptak jó osztályzatokat, semennyit nem javultak a nehéz feladatok megoldásánál mutatott eredmények.

 

A cikk folytatása a moderniskola.hu oldalon olvasható.