"A gyerekek tanítanak bennünket és nem fordítva"
Interjú Tarr Bence László filozófus íróval, buddhista tanítóval
Nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt – valami hasonló tanulság szőhető le a Tarr Bence László buddhista tanítóval készült interjúból. Olyan elveket osztott meg, melyeket a fejlődéslélektan, a gyermekpszichológia csak mostanában fedez fel. Vallja: a szülő feladata, hogy támogassa gyermekét azon terület megtalálásában, melyben ő a legjobb. Tarr Bence László október 22-én tart előadást a Felelős Szülők Iskolájában, ahol a spirituális gyermeknevelésről osztja meg gondolatait.
Valóban tudják a gyermekek, hogy milyen utat kell járniuk – csak a kezüket kell fognunk, és hagyni, hogy ők vezessenek?
Három gyermek apja vagyok. Gyakorló szülőként látom, gyermekeim annak ellenére eltérő karakterrel bírnak, hogy ugyanabban a környezetben nőttek fel. Ez tökéletesen összecseng a reinkarnációval, melyben buddhista tanítóként hiszek. Tudom, nem fehér lappal érkeztek ebbe az életbe, mindhárman hoztak magukkal valamit. Szülői felelősségem, hogy segítsek kibontakoztatni a bennük lakozó lényt, figyelemmel kísérhetem, miként találnak önmagukra gyermekeim.
Ezzel ellent mondok annak a szülői magatartásnak, mely meghatározóbb módon tekint a szülői szerepvállalásra. Én nem hiszem, hogy egyengetnem kellene gyermekeim életét, és azt sem gondolom, hogy a szüleiket kellene lemásolniuk. Minden szülőnek tudnia kell, hogy nem a gyerekek vannak értük, hanem ők vannak a gyerekekért. A gyerekek tanítanak bennünket és nem fordítva.
Mit rontanak el általában a szülők?
Próbálunk minél okosabb, ügyesebb gyermekeket felnevelni. Aggódunk a képességeik miatt, éppen ezért különböző fejlesztésekre visszük őket: például nyelvórára. A korai versenyeztetéssel viszont elvesszük a gyermekkorukat.
Fontos, hogy gyermekünket ne minták követésére, hanem saját maga megtalálására tanítsuk. Mindenkinek van feladata, amit nem a szülők határoznak meg. A pusztán magas fizetés sem csábíthat valakit a bankszakmába, az orvos szülők pedig nem várhatják el gyermeküktől, hogy orvos legyen, ha nem az a sorsa. A szülők többsége viszont nem tud mit kezdeni a mássággal: egy sikerorientált anya például nehezen küzd meg azzal, ha gyermeke nem úgy teljesít, ahogy ő ugyanabban az életszakaszban. Ennek köszönhető, hogy már a pici csecsemőket az apához, vagy az anyához hasonlítjuk. Ugyan azonosságok igen ritka esetben fordulnak elő ilyen fiatalon, a kognitív torzítás eredménye, hogy mégis látni véljük a hasonlóságot. Így van ez a képességekkel is, szeretnénk, ha gyerekeink a számunkra kedves területeken legalább annyira jól teljesítenének, mint mi. Nagyon sok szülő ezzel elrejti a gyermekében élő valódi tehetséget, nem hagyja kibontakozni. Segítség helyett inkább felügyel. Éppen ezért alakulhatott ki, hogy manapság a gyermekek többsége szorong, nem élvezi gyermekkorát, és minél hamarabb fel szeretne nőni.
Nemcsak hogy nem akarják észrevenni a szülők a gyermekükben rejlő tehetséget, de nem is tudják. Hiányzik az egymásra való odafigyelés. Az én családomban például jól tudják a gyerekek, hogy ők rangban se nem alacsonyabbak, se nem magasabbak nálunk, a szüleiknél. Nincs ez azonban mindenhol így. Rohanó világunkban olyan újkori szokások jelennek meg, mint a tévézés. Lassan nincs olyan család, ahol egy ebédet ne a képernyő mellett költenék el. Ezzel viszont a gyermek figyelme is megoszlik a család és a tévé között, majd pedig teljesen elhal a családra irányuló figyelem. Ez a fajta tompultság a modern ember sajátja. Így viszont nem képes megtapasztalni a világ apróbb rezdüléseit – sokan ezt hívják természetfelettinek. A gyerekek még látják, érzik ezt, később azonban, mivel nincs szükségük erre a képességükre, elfelejtik. Úgy működik ez, mint a nyelvismeret. Ha valaki tíz éven keresztül hanyagolja a korábban már elsajátított nyelvet, elveszíti a tudást. A szülő abban segíthet, hogy gyermeke ne felejtse el ezt a képességét. A gyermekek sok mindent látnak, amit mi nem: látják az aurát, érzik a másik energiáját.
Ahogy Önöknél, kell tehát egy összhang szülő és gyermek között.
Igen. Az előadáson olyan grafikákat, illusztrációkat mutatok be, melyeket látomásos festők készítettek. Ezek megmutatják, miként hatunk egymásra, mi az az erőtér, melyben a gyermekek fejlődnek. Létezik ugyanis egy erőtér szülő és gyermek között is.
Egy másik fontos dolog, hogy az apának is részt kell vállalnia a gyermeknevelésben. Tévedés, hogy ez női feladat lenne. Éppen ezért szeretném, ha a Felelős Szülők Iskolája előadássorozatra nemcsak anyukák, hanem apukák is eljönnének.
Említette, hogy nagyon sok szülő elrontja a gyermeknevelést. Így azonban sokan úgy nőnek fel, hogy nem önmagukat, hanem mintákat követve élnek. Miként tudunk ezen felnőttként felülemelkedni?
Nagyon nehéz ebből kitörni, sok lelki gyakorlatra van ehhez szükség. Fel kell dolgoznunk önmagunk sajátosságait, hogy felfedezzük, mi áll a követett minták fölött.