Nyár, iskola előtt

Nyár, iskola előtt

Akár egy romantikus film címe is lehetne, de ez nem az. Hanem az utolsó felhőtlen boldog hetek krónikája. Sok család számára gyökeresen átalakul az élet, amikor az első gyerek iskolába lép. És erre nem árt készülni felnőttnek, gyereknek egyaránt.

Hogy mitől gyülekeznek a sötét fellegek, az mindenkinél más. De leginkább a bennünk élő félelmek, sztereotípiák és korábbi rossz tapasztalatok azok, amelyek szorongásra késztetik főképp a szülőket. Persze a “jobb” óvodákban is tesznek erről, hiszen a nagycsoportosokat ideje korán felkészítik arra, mi mindent nem lehet majd az iskolában, mire kell számítani, és egy iskolásnak mire kell készen állnia. És ha ez vagy az nem úgy lesz, akkor aztán…

Ezektől a szülők is félnek. Nehogy ne feleljen meg a gerekük, nehogy kiderüljön, milyen akaratos, szófogadatlan, figyelmetlen vagy túl játékos. Mindezek tetejébe még az is ott van, hogy reggel nagyon korán kell kelni, eltűnnek a békés óvodába ballagó, ráérős reggelek. Én hónapokig ordítani tudtam volna, amiért elveszett az összebújós, reggeli családi életünk – írta a Szülő 2.0 szerzője.

Az utolsó nyár persze büszkeséget is hoz a családba, hogy mekkora nagy lett már az a gyerek, komoly iskolás, akinek egyre gyűlnek a suli cuccai, amivel boldogan bíbelődik, örömmel rohangál hátán az iskolatáskával. Nem tudja, hogy hamarosan a pokolba fogja mindezt kívánni.

Türelem és az átmenet segítése

Mert ha tetszik ha nem, a nagy átlag szerint az iskola vacak hely. Ahol megszűnik a szabad tevékenység, az önfeledt elmélyülés, ahol épp, amikor valami érdekes lesz, azt abba kell hagyni, ahol roham léptekben kell megfelelni az elvárásoknak és megugrani az akadályokat. Épp csak az nem történik meg, ami a kiskrampónak ott és akkor fontos. Nincs idő a nyugodt átmenetre, a kedves, simogató szavakra. A sok játékra, a biztonság megteremtésére. A barátkozásra, a felfedezésre. Mert be kell tartani a tanmenetet, haladni kell a tananyaggal. És ez már mindig így lesz.

A többséggel ez fog történni. Persze mindig lesznek szerencsés kivételek, és van sok sok törekvés arra, hogy ez ne így történjen. De ne legyenek illúzióink. Leginkább ez a jellemző.

Egy valamit tehetünk: Ha megpróbáljuk mi szülők elhinni, hogy nem ezek a fontosak. Vagy nem az előre megszabott sebességben a fontos. Hogy vannak egyéni utak. És mindenkihez van kulcs, csak meg kell találni. Kihez könnyebben és hamarabb megy, kihez lassabban, és göröngyösebb úton. De az sem baj, ha valaki negyven évesen tanulja meg a kőzetfajtákat, vagy az ly írását. És az sem baj, ha valaki nem lesz agysebész.

Ha a könnyedséget, és azt a hitet át tudjuk adni a gyerekeinknek, hogy nincs lehetetlen, viszont van türelem és bizalom ahhoz, hogy fontos dolgokat vigyenek majd véghez, azzal már sokat tettünk. És nem csak a világ és az elit számára fontos dolgokat, hanem ha az is legalább olyan fontos lesz, hogy a közvetlen környezetüknek tudjanak hétköznapi örömöket szerezni, hogy elégedetten éljék az életüket és így lépkedjenek szisztematikusan előre, azzal a legfontosabbat megtanítottuk.

A teljes cikk a Szülő 2.0 oldalon olvasható.