„Minél gyakrabban ki kellene mennünk a tanteremből”

„Minél gyakrabban ki kellene mennünk a tanteremből”

“A nevével ellentétben, nemcsak erdőben, de akár a pusztán is lehet erdei iskolázni! A természetben töltött 3-5 nap nemcsak az érzelmi viszonyulást erősíti, hanem a gyerekek önállóságát, szociális képességeit is fejleszti.”

Saly Erika az Eszterházy Károly Egyetem Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet pedagógiai fejlesztője idén megkapta az Erdei Iskola Egyesület által alapított Lehoczky János-díjat, mellyel minden évben környezeti nevelőket jutalmaznak elkötelezett szakmai tevékenységükért. Vele beszélgetett a TanTrend hétköznapi örömökről, erdei iskoláztatásról, a természethez való visszatalálásról.

A díj névadója azt vallotta, hogy a környezeti nevelés nem pusztán tudás átadása, hanem a gyerekek érzékenyítése, a környezet iránti attitűdjük fejlesztése. Beszéljünk kicsit arról, miért fontos ez az attitűd, azaz, hogy a gyerek ne csak puszta ismereteket kapjon, hanem érzelmileg is megváltozzon a hozzáállása!

Környezeti nevelőként azt vallom, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy megalapozzuk a gyerekek környezethez való pozitív érzelmi viszonyulását.  Környezeten nemcsak a természeti, hanem az épített és a társadalmi környezetet is értjük. Ezért is fontos, hogy minél többet menjünk ki az iskolából, fedezzük fel a körülöttünk lévő világot. Ez a városi környezetben is lehetséges. Lehet az utcán is gyönyörködni egy-egy betonrepedésből kinövő vadvirágban, lehet egy parkban is meghatározni az ott élő fákat, cserjéket, madarakat, de lehet kisfilmet is készítenünk a város jellegzetes épületeiről, vagy interjúzhatunk az ott élő lakókkal a helyi örömökről, problémákról, számolhatunk forgalmat stb. A kérdés, hogyan viszonyulunk ehhez a világhoz, a teremtett környezetünkhöz. Ha azt közvetítjük, hogy szelídek vagyunk, ha mintát mutatunk arra, hogy észrevesszük a „kicsi szépet” a környezetünkben, s annak tudunk örülni, akkor a gyerekek szeme is jobban kinyílik rájuk. Ha megszeretünk, megismerünk valamit, kötődünk hozzá, akkor jobban megóvjuk, teszünk érte. Persze nemcsak az örömökre, hanem a problémákra is nyitottabbak lesznek ezek a gyerekek. S ha azt is megmutatjuk nekik, hogyan lehet megoldást keresni egy-egy adott problémára, akkor okkal remélhetjük, hogy később is aktívan fognak cselekedni, környezetükért is felelős felnőttek lesznek.

A lakóhelyünktől távolabb lévő természeti környezetbe, több napra kivinni a gyerekeket különleges alkalom, erre az egyik legjobb megoldás az erdei iskoláztatás, aminek Lehoczky János úttörője volt. Azt szerette volna, hogy a gyerekek minél többet találkozzanak a természettel a tanulás során. Az erdei iskola mai értelemben használt fogalma is az ő nevéhez kötődik. Az erdei iskola az iskolai tanterv szerves része, olyan komplex tanulásszervezési forma, ami nagyon tudatosan tervezett. Tanítási időben, az iskola székhelyétől eltérő helyszínre megyünk el a gyerekekkel, 3-5 napra. A nevével ellentétben, nemcsak erdőben, de akár a pusztán is lehet erdei iskolázni! A természetben töltött 3-5 nap nemcsak az érzelmi viszonyulást erősíti, hanem a gyerekek önállóságát, szociális képességeit is fejleszti. Ebben a nagyon felerősödött, szorosan egymásra utalt helyzetben kiderül, hogy ki, milyen „rejtett” területen értékes még, ki, hogyan viszonyul a másikhoz, kinek, mi a félelme stb.  A tanulás itt nem tankönyvből történik, nem is tantárgyakhoz kapcsolódik – bár nagyban segítheti a tantárgyi célok elérését is –, hanem az adott környezethez, helyszínhez igazodva,  nagyon sokfajta tevékenységet végezve, közösen felfedezve az adott területet, s egymást. Az erdei iskola akkor a leghatékonyabb, ha  már a tervezésbe is bevonjuk a gyerekeket, s együtt hangolódunk, készülődünk.

Eszembe jutott egy kicsit személyesebb példa. Én ugyan természet közelben nőttem fel, de van egy jó barátom, aki saját bevallása szerint gyerekkorában maximum galambbal találkozott, mint vadon élő állattal. Azonban úgy hozta a sors, hogy madarász lett a férje, és felnőtt korában döbbent rá, hogy több a világ, mint a városi környezet. Sokkal tágabb. Őt kulturális sokként érte a természettel való találkozás. A gyerekek is kapnak kultúrsokkot, megdöbbennek az első találkozáskor? 

Megfigyelhetjük, hogy sajnos fokozatosan elidegenedünk a természettől. Ez már vidéki gyerekeknél is tapasztalható. A tantermi tanulás, a lakásban játszás, a kütyüzés már ott is teljesen a hétköznapok része. Hiába van kertjük, felmentjük őket a kerti munka alól, „megmentjük” őket a hideg vagy eső elől, még ha kimennének, akkor sem engedjük ki őket ilyenkor. Biztonságban akarjuk tudni a gyerekeinket – hiszen már mi magunk, szülők is elidegenedtünk a természettől, nem ismerjük, félünk „tőle” –, s inkább engedjük a kütyüzést. Környezeti nevelőként azonban arra törekszünk, hogy lehetőleg a kütyüt okos célra, a környezet fölfedezésére használják (pl. online elérhető határozók, GPS). Volt, hogy erdőjárás közben tabletet adtunk a gyerekek kezébe, és azzal tudtak fotókat készíteni, majd az iskolában honlapot fejlesztettek. Feltették a honlapra a képeket és a vizsgálati eredményeket, s utána elemezték azokat.

Minél gyakrabban ki kellene mennünk a tanteremből, az iskolából, fel kellene fedeznünk a közvetlen környezetünk örömeit, bánatait, s erre kellene építenünk a tanulást… Lelkileg is sokat jelent a szabadban, természetben töltött idő. Ráadásul ez segít abban, hogy később összefüggéseiben lássuk a világot, megértsük ezt a nagyon érzékeny, bonyolult rendszert. Ezért feladatunk, hogy tudatosan tervezzünk olyan alkalmakat, amikor a természetben, a természetről tanulunk. Mindegy, hogy a Dunaparton, a parkban, vagy az utcán, esetleg egy iskolakert művelése során.

A régi tanítványokon látom, hogy most is „közük van” a természethez. Fontos nekik, s ha kell, tesznek is érte. A Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom is nagyon sokat tett a gyerekek érzelmi kötődésének kialakulásáért. A 30. éves találkozón is láttam, hogy régi zöld szíves gyerekekből lett felnőttek miként vallottak a zöldszívességükről,  mit jelentett számukra a szelídségre nevelő módszertan, hogyan adták át gyerekeiknek ezt a szemléletet. A természethez való érzelmi kötődés nagyon fontos, és örülök, hogy ezt a kapcsolatot felnőttként sem veszítették el.

Milyen viszonyban van az erdei iskola a „hagyományos iskolával”?

Az erdei iskoláztatás a pedagógus számára is egy komplex tanulási folyamat, eltér a hagyományos tudásátadástól. Egy hagyományos tanórára felkészülsz. Az erdei iskolánál nem mindenre tudsz előre felkészülni. A lényeg pont az, hogy egy folyamatot, egy utat járunk be a gyerekekkel, miközben folyamatosan tanulunk. Ez három-öt nap intenzív tanulást jelent, a legváltozatosabb módszerekkel, nagy rugalmassággal, tapasztalatszerzéssel.

Elsősorban alsó tagozatosokat és felső tagozatban inkább az 5-6. évfolyamosokat szokták erdei iskoláztatni. Középiskolában a hangsúly inkább az érettségire való felkészítésen van, pedig a terepi környezet ott is rengeteg mindenre alkalmat adna, de az a ritkább, amikor középiskolásokkal is elmennek erdei iskolázni. Az erdei iskoláztatás nagyon jó komplex tanulásszervezési forma, minden korosztályban helye lenne. Ugyanolyan fontosnak gondolom, mint az iskolai projekteket, vagy a témanapokat, témaheteket, hiszen ezek az alkalmak sokféle kompetenciát fejlesztenek, s helyzetbe hozzák a tanulókat, ahol releváns problémákkal foglalkoznak, s ahol a pedagógus inkább partner, mentor szerepben van, nem a tudás átadója. A jövő iskoláját ebbe az irányba kellene terelni.

A teljes interjú (milyen egy erdei iskola, mi köze van a természetnek a boldogsághoz…) a TanTrend oldalán olvasható.