A tiltás mint nevelés

A tiltás mint nevelés

A tiltásról már esett szó egy februári cikkben. Most nézzük meg azt, mennyire eredményes a tiltás a nagyobbaknál, mikor érdemes alkalmazni, mikor nem.

A közösségbe kerülő gyerekek sok szabályt tanulnak meg, és a szabályok egy része valamilyen tiltással jár együtt. Ha pl. az oviban a csoportba benti cipőben lehet bemenni, akkor nyilván nem mehetnek be utcai cipőben. A szabály azonban mégis könnyebben elfogadható, mint a tiltás, és ezt legjobban az iskolában, a kiskamaszoknál és a nagyobbaknál láthatjuk.

A tiltás egy cselekvést szakít meg, erőszakkal, végérvényesen. A tiltás rendszerint valamilyen büntetéssel is együtt jár, legalábbis a tilalom megszegéséért szinte mindig valamilyen büntetés jár – és ezt a nagyok jól tudják. Ezzel szemben a szabály utat mutat (mit kell tenni), a jó irányt jelöli meg, és a jó cselekvés már önmagában is jutalmazó jellegű. A tiltás a tizenévesekből egyértelműen dacos ellenállást vált ki. A szabályokat sem üdvözlik persze lelkesen, de nem feltétlenül állnak ellen. És mindez a megfogalmazáson múlik! Néhány jó tanács álljon itt a tiltás alkalmazásáról:

Ha azt akarjuk elérni, hogy a gyermekünk ne csináljon valamit, amit mi helytelennek gondolunk (ne dohányozzon, vagy ne későn menjen haza hétköznap), akkor próbáljuk meg a szó szerinti tiltást elkerülni, és másképp fogalmazzuk meg véleményünket (pl. „jó lenne, ha ki tudnád magad aludni, úgy sajnállak, amikor reggel olyan álmos vagy!”). A gyerek a tiltásra elutasítóan reagál – és minket tükröz vissza, hiszen mi is elutasítottuk az ő törekvését épp az imént!

Csak azokat a dolgokat tiltsuk meg, amit muszáj, pl. mert a gyerek különben bajba kerül, veszélybe sodródik – és ha lehet, a következményeket is magyarázzuk el neki. Ha a magyarázat ellenére mégis megteszi, amit megtiltottunk, akkor legalább számolni fog a következményekkel, nem mondhatja, hogy nem tudott róla.

Ha a gyermekünk mégis megteszi a tiltott dolgot, és végül az valóban rossz következményekkel jár (pl. későn jött haza éjszaka, emiatt fáradt volt, nem tudott figyelni a dolgozatra és rossz lett), akkor ne járjunk diadaltáncot felette, hogy „megmondtam” és „ugye igazam volt”. Remélhetőleg maga az esemény elég ahhoz, hogy a gyerek máskor meggondolja, mit tegyen, ha hasonló helyzetbe kerül. Ilyenkor a legjobban az esik a gyerekünknek, ha együttérzésünkről biztosítjuk, esetleg megemlítjük, hogy épp ezt akartuk elkerülni – vagy hogy mi magunk is jártunk fiatalkorunkban hasonlóan. Az, hogy mi is követtünk el hibákat, hihetetlenül nagy rokonszenvet ébreszt a kamaszokban. Ekkor látják, hogy a szüleik is emberek, és azt is, hogy a hibák kijavíthatók, túlélhetők.

A lehető legkevesebb dolgot tiltsuk meg. Ne tiltsuk el büntetésből a kedvenc szakkörétől, mert biztos, hogy valami rosszabbat fog kitalálni (pl. csavarogni kezd). Inkább próbáljuk az elvárásainkat feltételként megfogalmazni (ha matekból kijavítja a félévi kettesét, akkor járhat rajzszakkörre) – így kijelöljük neki a helyes cselekvést, amit elvárunk, és az ő vágya is teljesül. Még azt is elmondhatjuk neki, hogy tudjuk, mennyire szereti a rajzszakkört, nem is akarjuk megfosztani tőle, de ugyanennyire fontos, hogy matematikából is javítson.

Ami pedig nagyon fontos: ha a gyermekünk úgy viselkedik, ahogyan mi elvárjuk, ne felejtsük el megdicsérni vagy valahogy jelezni neki, hogy büszkék vagyunk rá. Egy lázongó kamasznak is sokat számít, ha azt mondja neki a szülő, hogy büszke arra, hogy ilyen fia/lánya van!

Ha viszont valami konkrét jutalmat ígértünk neki a teljesítményéért vagy viselkedéséért, sose felejtsük el azt valóban megadni. Ha elfelejtjük a „jutalmat” odaadni, az annyit üzen a gyermekünknek, hogy ez nem is volt annyira fontos dolog, mint amennyire mi mondtuk annak idején neki. És a későbbi kéréseinket már nem is fogja komolyan venni.

Szerző: Szent-Királyi Ágnes