Nem attól leszel jó tanár, hogy feláldozod magad az iskola oltárán

Nem attól leszel jó tanár, hogy feláldozod magad az iskola oltárán

Bizonyára veled is előfordult már diákként, hogy nem annyira készültél otthon, és óra előtt próbáltad gyorsan bemagolni a legfontosabb infókat, hátha kihívnak felelni. Ha Joós Andrea tanított volna bioszból, ez teljesen legális tevékenység lenne. A tananyag rövid átbeszélése után ugyanis felelhetnétek ketten, de akár egy videóban is beszámolhatnál a tudásodról. Állandó gyomorgörcs helyett online kvízek, népi motívumokkal dolgozó szervszínezők és vörösvérsejtre hasonlító fánkok várnának a suliban. Honnan ez a sok innováció, és el lehet-e várni minden tanártól, hogy újítani akarjon?

Erről és a “jó tanár”-ságról kérdezte a Dívány Joós Andreát, a tavalyi Edisonplatform egyik fődíjasát.

Joós Andrea biológiatanár, tudománykommunikációs szakember, szabadidős művész, aki igyekszik újragondolni a 21. századi tanári önképet, és közérthetően bemutatni a világban, a saját testünkben működő folyamatokat. Innovatív munkájáért tavaly elnyerte a Budapest Bridge által szervezett Edisonplatform Tudomány kategóriájának első helyezését.

Amikor felidézem a saját középiskolai emlékeimet a biológiaórákkal kapcsolatban, egy katedra jelenik meg előttem, egy Samu nevű csontváz, amit jó eséllyel mindenhol így hívtak abban az időben, és egy zsigeri bizonytalanságérzés a zárva- és a nyitvatermő növényeket illetően. Ehhez képest hogyan lesz élmény a biológia tanulása?

Nem a tananyagból, hanem a diák és a tanár kapcsolatából lesz az élmény. Ha én úgy megyek be, hogy szuper ötleteim vannak, de ők olyan állapotban vannak, hogy semmit nem lehet velük csinálni, csak mondjuk relaxálni, akkor én hiába vagyok fantasztikus módszerekkel felruházva. Ha nem veszem azt, hogy milyen állapotban van a diákság, akkor esélye sincs annak, hogy bármi megszülessen.

Ez azt jelenti, hogy egy-egy órára akár több tervvel mész, és a diákok aktuális állapotát felmérve, ott helyben fog döntés születni arról, hogy azon az órán mi lesz?

Annyiban rátapintottál, hogy ugye mi táblázatos formában tanulunk meg óravázlatot írni. Nekem mindig volt egy pluszrubrikám, amiben az volt, hogy S. O. S. Ezt aztán később elhagytam, mert idővel az ember már tudja, hogy mikor kell az eltervezett páros munka helyett kimenni az udvarra, ott csinálni valamit, mert különben egyszerűen meg fogunk őrülni.

Gyakorlatot szerzel a módszerekben is, már nem kell mindent leírni, lehet használni az intuíciót, sőt a diákokat is meg lehet kérdezni. Ez történik például a dumaidőnél is. A dumaidő olyan, mint egy reklámszünet. Ha nagyon elegük van, vagy túl frontális nekik egy rész, akkor van egy kis szünet. Ilyenkor ehetnek, felállhatnak, ihatnak. Ezt egyébként is megtehetik, de amikor 40 fővel dolgozol együtt, ott azért kell bizonyos kontroll. A dumaidőt ők is tudják kérni: szokták is mondani nekem, hogy „Tanárnő, légyszi, legyen dumaidő!” De igazuk is van ilyenkor, és nagyon hálásak, amikor meghallom őket.

Relaxáció, udvarra kimenni, dumaidő. Már hallom is a kétkedőket: ezt egy alternatív suliban biztos meg lehet tenni, de egyébként nyakunkon az érettségi, kell a lexikális tudás, hogy tud bejutni majd az orvosira? Húzzuk ki a beszélgetés méregfogát. Mekkora mozgástered van a különböző módszerek alkalmazására?

Fontos, hogy ne tegyünk egyenlőségjelet az oktatás tananyaga és a módszertana vagy a szervezési formák között. Ez három nagyon különböző dolog. Szervezési formák alatt azt értjük, hogy frontális-e a tanítás, páros munkában vagy csoportban oldanak-e meg feladatokat a diákok. Attól még a tananyag lehet lexikális, hogy azt páros munkában dolgozzák fel. És akkor itt jön be a módszertan, hogy én mit adok annak a párosnak, vitázhatnak például, de az is lehet, hogy valamilyen otthoni munkájuk van. Attól még, hogy a tananyag fix, a szervezési formát és a módszert mindig lehet variálni. Az persze nyilván fontos, hogy mi a kimeneti elvárás.

Ha érettségire kell felkészítenem őket, akkor a módszereket tudom ennek megfelelően hangolni. Úgy módosítok például egy játékosítást, egy gamificatont, hogy magasabb pontszámot kelljen elérniük azoknak, akik érettségizni akarnak bioszból. Tehát bőven van játéktér, ha az ember tájékozódik a módszerek kapcsán, és van belső motivációja. Ezt viszont nem lehet mindenkitől elvárni, ahogy azt sem, hogy újítani és kezdeményezni akarjon, mert a legtöbben iszonyatosan ki vannak égve. Olyan teljes állás ez, amit el sem tud képzelni egy menedzser. Reggel 8-tól éjszakába nyúlóan, gyakorlatilag nincs megállás.

Közben meg azt mondod, hogy az élmény a diák és a tanár kapcsolatából jön létre. Ebben a képletben (is) nyilván számít az, hogy hogy van a tanár. Te mit teszel azért, hogy ne égj ki?

A tanári mentálhigiéné nagyon nagy téma, sok mindent lehetne tenni. De mint minden önismereti vagy fejlődési folyamat, ez is ott kezdődik, hogy én saját magam rájövök-e arra, hogy baj van: hogy nem alszom jól, hogy a diákokat szidom. Tudod, van az a tipikus vicc, amikor reggel az anyuka húzza ki a lányát az ágy alól, hogy gyere, gyere, kezdődik a tanítás. Mire a válasz: nem megyek, ma tartsa meg az órákat helyettem valaki más. Ez annyira fájdalmas. Olvastam nemrég egy kutatást, amely szerint a tanárok legalább 80 százaléka produkál szorongásos tüneteket, 50 százalékának pedig már komoly kiégést jelző tünete is van. Az első lépés nekem is az volt, hogy észrevettem, hogy a gyerekek utálják az órát, legalábbis unják, én meg tiszta stresszes vagyok. Akkor mit lehet itt csinálni? Én mindig oda nyúlok vissza ilyenkor, hogy engem mi tölt fel, valamint hogy én diákként mit szerettem volna, hogy engem hogy tanítsanak.

Ahhoz is kellett pár év, mire rájöttem, hogy mit szeretnék emberként megvalósítani a munkámban, a pályámon, hogyan akarom magam érezni. Érdekes, hogy a tanári öndefiníció részévé vált, hogy mi a nemzet rabszolgái vagyunk. Csak ritkán gondol bárki is arra, hogy egy tanár lehet kreatív, önkifejező, sőt még kipihent is. A társadalom tanárokkal kapcsolatos nézeteit aztán mi is belsővé tesszük. Azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk jó tanárok, ha ki vagyunk fáradva, ha az életünket feláldozzuk az iskola oltárán. Ha ebben öregszünk meg, ha nem állunk jól pénzügyileg. Én elkezdtem kapargatni magamnál mindezt, és ahogy egyre többet beszélek erről nyilvánosan is, egyre több visszajelzést kapok, sok tanári kar hív meg előadni. Elcsépelt szó mostanában az önismeret, de mégiscsak önismerettel kell eljutni oda, hogy lehetek egészséges, lehetek jól, visszatöltődhetek.

A Joós Andreával készült teljes interjút a divany.hu-n ajánljuk figyelmedbe!