Hogyan hat az elménk a testünkre?
Egy friss kutatás szerint a placebo akkor is hat, ha tudjuk, hogy nem igazi gyógyszert kapunk, de bízunk a placebo-hatásban. Hogyan hat vissza a gondolkodásunk a testünkre? – Érdekes vizsgálatok a hittel, a magánnyal, a meditációval és a pozitív gondolkodással kapcsolatosan.
Mit is jelent a placebohatás? Placeo” latinul azt jelenti, hogy elfogad (döntést) klasszikus, a gyógyító kontextusra nem leszűkített meghatározása szerint egy olyan “anyag vagy eljárás, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külső-belső testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással”.Bizonyos esetekben (lásd “placeboresponder” személyek) egy placebo kezelést követően szubjektív és/vagy objektív javulás áll be az egészségi állapotban.Ezt nevezik placebo-hatásnak
Mindeddig a tudósok úgy gondolták, hogy a placebohatás akkor működik, ha az emberek azt hiszik, valódi gyógyszert kapnak. Újabb kutatások azonban azt támasztják alá, hogy a pozitív hatás akkor is érvényesül, amikor az alanyok pusztán magában a placebohatásban bíznak. Már a placebohatásba vetett hit elegendő ahhoz, hogy a testünkben öngyógyító folyamatok induljanak be – írja a BrainPickings cikke.
Mi történt ebben a kísérletben? Annak a tudata váltott ki fizikailag pozitív hatást, hogy a betegek placebót vettek be. Ez pedig összefügg mindazzal, amit az optimizmussal kapcsolatosan bizonyos kutatók állítanak. Ez az, amiről a siket és vak írónő, Helen Keller is beszél: a realizmus rossz hatással lehet az egészségünkre. Ezt több vizsgálat is alátámasztja: az optimista emberek gyorsabban gyógyulnak orvosi beavatkozások után, erősebb az immunrendszerük és tovább élnek – akár általánosságban véve, akár egy olyan súlyos betegségben, amilyen a rák, a szívbetegségek vagy a veseelégtelenség.
Azt sokan elfogadják, hogy a negatív beállítódás, a szorongás, a stressz megbetegít minket. Azt legalábbis mindenki evidensnek veszi, hogy a stressz sok betegség kialakulásában rizikófaktor. Így ha sikerül kerülnünk a stresszt, annak pozitív hatása van, mert nem növeljük a betegségek kialakulásának kockázatát. Ennél azonban jóval többről van szó – és ezt csak most kezdik fölfedezni és belátni a tudósok. A pozitív hozzáállásnak nemcsak a stresszt csökkentő hatása miatt van jótékony hatása, hanem bizonyos mértékben képes beindítani a test önvédő, önregeneráló folyamatait. Azok az emberek, akik önmagukat pozitívabban ítélik meg, mint a saját környezetük őket, kevésbé hajlamosak a szív- és érrendszeri megbetegedésekre, jobban reagálnak a stresszre, gyorsabban gyógyulnak.
Önmagunk túlértékelése egy nagyon hasznos dolog: paradox módon ez az önmagunkról saját magunk számára alkotott hamis kép segít bennünket abban, hogy megőrizhessük ép elménket. A pozitív hozzáállás azonban nemcsak önmagunkkal szemben fontos, hanem a környezetünkkel kapcsolatban is. Egy chicagói pszichológus, John Cacioppo éppen azt vizsgálja, hogy milyen hatással van az egyénre a társaktól való izoláció. Az egyedüllét fontos lehet az írók, a művészek számára, hogy valami igazán nagyon tudjanak alkotni, az egyedül élés sokféle tapasztalatot nyújthat az egyén számára. A magány azonban nem csupán egyedüllét, és Cacioppo szerint igen veszélyes. A magány ugyanis mindenféle betegség kockázatát megnöveli: a szívrohamtól, a demencián át a depresszióig. Azok az emberek pedig, akik elégedettek a szociális életükkel, lassabban öregednek, jobban alszanak, jobban reagálnak a gyógyszerekre. Ha valakinek megszűnik a magánya, az legalább olyan jó hatással van az egészségére, mintha abbahagyná a dohányzást.
Cacioppo arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem a szociális kapcsolatok mennyisége, inkább a minőségük számít. Elsősorban tehát az, hogy az ember hogyan éli meg ezeket a kapcsolatokat. Ha úgy éljük meg, hogy „ellenséges idegenek” vesznek minket körül, az legalább annyira rossz és veszélyes, mintha egyedül volnánk. A magány tehát nem szüntethető meg csak azáltal, hogy emberek közé megyünk. A magányos ember a többiekkel kapcsolatos attitűdje miatt magányos: állandóan fenyegetve érzi magát a többiek által. Ha ezt az attitűdöt sikerül megváltoztatni, annak sokkal nagyobb hatása van a magány elmulasztására, mint az, hogy ha az illetőnek társas interakciókat kínálunk. Paradox módon például a meditáció segíthet ennek az attitűdnek a megváltoztatásában.
A hiteinknek a testünkre tett hatásaival kapcsolatos egyik legmeglepőbb eredmény pedig az, hogy a saját küldetésünk megtalálása fontosabb, mint az, hogy megtaláljuk általánosságban az „élet értelmét”. A küldetés megtalálása pedig igen hasonlatos a vallásos hithez. Egy vizsgálatban 50 előrehaladott állapotú tüdőrákos vett részt, akikről úgy ítélték meg, hogy komoly spirituális elköteleződésük van. Ők jobban reagáltak a kemoterápiára, és hosszabb túlélésre számíthattak, mint azok, akikből ez a hit hiányzott. Három évvel később ennek a csoportnak a 40 százaléka még életben volt, míg a kishitű kontrollcsoportnak csupán 10 százaléka.
Persze sokan hitetlenül állnak az ilyen vizsgálatok eredményei előtt. Részben joggal, hiszen a kritikusok fölhívják a figyelmet arra, hogy a vallásos életmód milyen más hatásokkal jár együtt, amelyek szintén magyarázhatják a túlélést: a vallásos emberek általában kevésbé élnek veszélyes életet, komoly szociális hálóval rendelkeznek stb.
Megint mások szerint pedig csakis az számít, hogy úgy éljük az életünket, hogy az a magunk számára értelmes, tartalmas legyen. A filozófus Daniel Dennett megfogalmazása szerint a titok az, hogy találjunk egy önmagunknál fontosabb dolgot, aminek szentelhetjük az életünket.