A terror háza, avagy otthon, édes otthon – egy katasztrofális nap margójára

A terror háza, avagy otthon, édes otthon – egy katasztrofális nap margójára

forrás: anyatudja.reblog.hu

Ez egy olyan önmegkövezős írás lesz. Nem tudom kinek a szívéből szólok, de csak merem remélni, hogy nem vagyok egyedül.

Annyit, de annyit olvastam a gyereknevelésről, hogy az már-már káros. Rengeteg pszichológiai irányzat, iskola összes tézise visszhangzik egyszerre a fejemben. Lelki és testi szemeim előtt állandóan a szülőséget érintő facebook csoportok jó tanácsai lengenek, lengedeznek. “Tedd, ne tedd, tedd, ne tedd.” Már az akácleveleket is ezzel a két felszólítással tépkedem a “szeret, nem szeret” helyett. A vállaimon angyal Vekerdy-k ülnek, minden szituációra kész tanácsokkal. Csak jó tanácsokat osztanak. A vállamon ülő kisördög én vagyok.

Biztos ilyen akarok lenni?

Tanácsok ide, tanácsok oda, valahogy mégse sikerül a legjobban ez a gyereknevelős, ellátós történet.

Sokszor azt érzem, hogy én magam vagyok az ördög. A Biblia ugyanis így (is) beszél a Gonoszról, “mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el” (1 Péter 5,8). Nos. Én majdnem minden nap pontosan így nézek ki. Ordítva járkálok fel-alá a lakásban. Hol a csokit nyelem el tonnaszámra, hol a gyerekeim jókedvét… Szerencsétlen gyerekeim. Komoly aggályaim vannak afelől, hogy ha ezt egy idegen hallaná, elvitetné őket a gyámüggyel. És a legnagyobb gond, hogy elvileg semmilyen mentális betegséggel nem küzdök. Tehát, nincs mentségem. Én csinálok valamit nagyon rosszul.

1. közbevetés – Tudom, hogy nem vagyok rossz anya. De sokszor jó se. Csak olyan tűrhető. Mi a módja, hogy megkíméljem a gyerekeimet magamtól, ha nem vagyok a legjobb formámban? Nyilván nem sok. Egyedül nem hagyhatom otthon őket, amíg én elmegyek valami kietlen helyre üvölteni…

Nézzünk egy katasztrofális napot a terror házában. Szívélyes üdvözletemet küldöm az otthonunkból!

Folytatás: itt