A test sohasem felejt – gyerekkori traumáink egyszer a felszínre törnek

A test sohasem felejt – gyerekkori traumáink egyszer a felszínre törnek

Az egyik legmakacsabb és legkárosabb tévhit, hogy a gyerekekkel sok mindent megtehetünk, hiszen felnőttkorukban úgysem fognak emlékezni rá.

Sok felnőtt rendszeresen vissza is él ezzel a butasággal. Csakhogy a kiskori traumák előbb vagy utóbb a felszínre törnek. Sebestyén Eszter írása a wmn.hu oldalon.

Nemrég hallottam egy történetet. Nem részletezném, legyen elég annyi: szülők elfogadhatatlan módon viselkedtek az óvodás korú gyerekükkel, majd mosolyogva megegyeztek abban, hogy erre úgysem fog emlékezni.

Mélységes szomorúsággal hallom, hogy még mindig él ez a tévhit, és felmentésként lehet használni. Természetesen nem emlékszünk mindenre, ami egy bizonyos életkor alatt történt velünk, sőt az is előfordul, hogy egy traumatikus eseményt a gyerek úgy él túl, hogy felejt. Elfelejti azt az eseményt, amitől összeomlana a lelke, a világba, felnőttekbe, családba vetett bizalma.

Ez nem azt jelenti, hogy soha életében nem is fog emlékezni, azt pedig különösen nem, hogy azok a hatások, amik ebben a legkisebb életkorban érik, következmény nélkül maradnak. Ez a világ egyik legnagyobb tévhite, amit most már muszáj lenne elfelejteni.

Sejtszintű emlékezés

A valóság ugyanis az, hogy egy-egy eseményre, egy bizonyos életkorra talán nem emlékszünk úgy, hogy bármikor, bármilyen helyzetben el tudjuk mesélni, hogyan zajlottak a napjaink óvodáskorunkban vagy hogy csúfoltak az óvodában, mit kiabált az óvó néni, vagy éppen hányszor bántottak otthon. De az érzésekre emlékszünk.

A legkoraibb emlékek ugyanis sejtszinten égnek belénk. A hatásuk talán még erősebben érződik, dolgozik, mint a későbbiek, és semmiképp sem tűnnek el nyomtalanul.

Amit kisgyerekként tapasztalunk meg, érzés szinten marad meg az emlékeinkben. Nem biztos, hogy emlékszünk egy felnőttel, másik gyerekkel történt interakció részleteire, de az érzés, hogy ennek az embernek a közelében miként érezzük magunkat, nagyon is erősen meghatározódik ezekben az években.

Ki az, akinek a közelében biztonságban érzem magam? Ki az, aki mellett fenyegetve, ki az, akitől rettegek, vagy ki az, aki mellett szeretve, és elfogadva? Bár megfogalmazni nem tudjuk ekkor még, de egész szervezetünkkel reagálunk a minket érő hatásokra. Lehet, hogy nem emlékszem arra (egy darabig), hogy pontosan mit tett, ami miatt félek tőle, de a testem, a szervezetem védekező állapotba helyezkedik, amikor ez az ember a közelembe jön. A test ugyanis nem felejt.

Ha valakinek a közelében veszélyben voltam, akkor a testem fenyegetve érzi magát akkor is, ha nem emlékszem arra, hogy mivel veszélyeztetett. Ha valaki szeretett mindig, minden körülmények között, akkor a testem jelzi, hogy az ő közelében jó nekem, nem feszíti meg magát, és nem fél.

Rengeteg betegség születik úgy, hogy zsigeri szinten, sejtszinten beleég az emberbe a félelem, a szorongás, a stressz, a bizalmatlanság, és bizonyos idő után a test vagy valamelyik szervünk elfárad az állandó védekezésben.

Éppen ezért sem volna szabad a testi és lelki gyógyítást elválasztani egymástól, a pszichoterápia ugyanis rengeteget hozzátehet a gyógyuláshoz.

Rettegést kiváltó ingerek

Ha fájó emlékekről van szó, akkor a testünk nem is csak az emberekre ad vészjelzéseket. Aki közelebbről is ismeri a poszttraumásstressz-szindrómát, pontosan tudja, hogy gyakran minden olyan inger, ami a bántalmazásra emlékeztet, éppúgy rettegést válthat ki az emberből, akár évtizedekkel a traumatikus élmény után is. A test, az agy ugyanis egy bántásnál megjegyez részleteket is, színeket, illatokat, szagokat, anyagokat, a bántás körülményeinek részleteit.

A test nem felejt – még ha a fej látszólag meg is teszi. De miért csak látszólag? Miért reagál a test vészjelzésekkel egy-egy inger (szag, szín, bármilyen emlékeztető részlet) esetén? A cikk folytatódik a wmn.hu oldalon!

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.