Brunszvik Teréz (1775-1861) portréja

„Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk.”

Brunszvik Teréz alakját és tevékenységét már életében Széchenyi Istvánéhoz hasonlították: a „reneszánsz egyéniségű” nagyasszony (ahogy Jókai Anna nevezi), Széchenyi rokonlelkeként, ébresztője és – az ember belső értékekeit tekintve – orvosa kívánt lenni szűkebb és tágabb környezetének. Hosszú életét (1775-1861) egy olyan időszakban élte le, amelyet áthatottak az emberbarát eszmék, a felvilágosodás hite a nevelés erejében (a 18. századot a „nevelés évszázadának” keresztelték el a kultúrtörténészek) és a romantika lelkesedése a kiemelkedő egyéniségekért és küldetésükért. Mind Széchenyire, mind Brunszvik Terézre a kortársak számára szinte szenvedélyes tenni akarás és fáradhatatlanság volt jellemző. Egész életüket eltölthették volna a legtöbb arisztokratához hasonló szórakozásokkal, legfeljebb felületes jótékonykodással, a hivatalos címekkel megelégedve.

De „minél magasabb rangban állunk, annál jelentősebbek cselekedeteink” – írja a magyar óvodák útnak indítója –, és ennek jegyében született nemességét valódi, szívből jövő nemességgé igyekszik emelni. A reformkor e két kiemelkedő egyénisége abban is rokonítható, hogy nem elégednek meg a fejlődés-fejlesztés szükségességének hangoztatásával, hanem egész erejükkel a gyakorlati megvalósításra törnek.

„Az Igazság papnője”

1775-ben, egy július végi napon, napfelkeltekor látta meg a világot Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna Brunszvik Terézbárónő első gyermeke Pozsonyban, aki császári és királynői keresztanyja után a Mária Terézia nevet kapta. Anyai öröksége a szerénység és a javak szigorú beosztása, egy olyan asszony példája, aki nem restellte lovon bejárni és saját kezűleg igazgatni a família martonvásári birtokát. Apjától (akinek családja egy Magyarországon új hazát lelt német keresztes lovag leszármazottának tudta magát) pedig a nagyvonalú adakozás, a nevelés ügye iránti elkötelezettség és a széleskörű műveltség igénye hagyományozódott rá. Teréz atyja nyomdokain járva otthon volt mind az ókori filozófiában, mind a keresztény vallásos irodalomban, továbbá az amerikai szabadságeszme képviselőinek műveiben vagy akár a költészetben is. Az évek előrehaladtával egyre gyarapodott az általa elolvasott pedagógiai művek, valamint a korban divatos nevelési regények száma. Ifjúkori olvasmányai között a főhelyen találjuk Platón írásait, amelyek hatására tizenéves korukban testvéreivel egy „platoni respublikát” alapítanak, hogy majdan az ideálok harcosai lehessenek. A könnyen tanuló, kitűnő memóriával megáldott leányban korán megfogalmazódik, hogy valamilyen hivatás vár rá. Ahogy emlékirataiból (Félszázad életemből címmel jelent meg) megtudjuk, korán elhunyt apja emlékére egy kis piramist emeltet, és e szent helyen „az Igazság papnőjévé” avatja magát azzal az elhatározással, hogy nem megy férjhez, hanem a hazának és az emberiségnek áldozza magát.

A tudásra vágyó, csupa élet ifjú leány rendkívüli energiákat mozgatva kezdi kibontakoztatni sokoldalú tehetségét: jól rajzol és fest, kitűnő zenésznek, énekesnek és táncosnak számít. Amikor családjával Bécsben időzik, személyesen Beethoven ad számára zongoraórákat, sőt igen bensőséges barátság szövődik a zeneszerző és a Brunszvik testvérek között. Beethoven több művét ajánlotta valamelyik családtagnak, és valószínűleg nem egy alkalommal megfordult a martonvásári kastélyban. (Utóbb az a hír járta, hogy a muzsikus leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” Teréz lett volna, azonban a Beethoven-kutatók többsége nem osztja ezt a véleményt.) A húszas éveiben járó Teréz élvezi a társasági életet, vidám házi zenélések részese, és kérője is akad, de talán akkor érzi magát legjobban, amikor testvére gyermekei mellett tanítóskodhat.

„Vége az alvajáró létezésnek”

Húga szeretne minél jobb nevelést adni gyermekeinek, ezért a két nővér 1808-ban útra kel, hogy megfelelő tanítókat és módszereket találjon. Németföldről Svájcba irányítják őket, hogy keressék fel Pestalozzit Yverdonban. A híres svájci pedagógus a nevelésügy lelkes prókátorának és megújítónak számított és számít mindmáig, aki elhagyott gyermekek számára menhelyet alapított, szegényiskolát indított útjára. Teréz számára ő lesz a nevelés apostola. „Legnagyobb benne az emberi természet erkölcsi szemlélete, és az a törekvés, hogy a népet és a néppel az emberiséget erkölcsileg felemelje” – írja naplójába.

Lelkesedést keltett benne, hogy Pestalozzi nem kis felnőtteknek tekintette a gyermekeket, hanem az adott életkori sajátosságokhoz alkalmazva kívánt oktatni, nagy súlyt helyezve az erkölcsi nevelésre, mert szerinte a nevelés legfőbb célja az ember felemelése az igazi humanitás fokára. Ebben fontos eszköz a munka is, és a gyermekek fejlesztésében egyaránt helyet kell kapnia a fej, a kéz és a szív művelésének. A nevelő tevékenysége leginkább a kertészéhez hasonlítható – mondja –, hiszen nem teremtheti meg a gyermek képességeit, de azok meglévő csíráit kifejlesztheti. A módszer a gyermeki képességek fejlesztése mellett nagy szerepet szán a környező világ sokoldalú és tevékeny megtapasztalásának, élményszerű megismerésének is. Pestalozzi hangsúlyozza az anya-gyermek kapcsolat fontosságát, és azt is, hogy a gyermekkor a legfogékonyabb korszak életünkben.

Az Yverdonban töltött hetekben megtapasztalt emberi példa és humánus nevelési eszmény életre szóló útravalót adott Brunszvik Teréz számára. „A személyiségnek el kell tűnnie, az önzésnek el kell pusztulnia, mondotta nekem a tiszteletreméltó Pestalozzi (…), ha valaki a közért akar tenni valamit.” Életének 34. esztendejét a lelki ébredés évének tartotta nemcsak a Pestalozzival és gondolataival való találkozás miatt, hanem mert ez év nagyhétjének szerdáján, éppen Itáliában időzve, egy különös „újjászületési élményt”élt át, ahogy naplójában nevezi. A sorsfordulóként feljegyzett napot így örökíti meg egy év múlva: „A mai szent nappal múlt egy éve annak, hogy az Örökkévaló kegyelme olyan szituációba helyezett, amelyben mély pillantást vethettem bensőmbe és a lelki élet belsejébe. Innen datálódik gondolkodásmódom és énem teljes reformja.” „Az Úr engem őrnek rendelt az övéihez, hogy számukra én legyek a hűség, az őhozzá tartozás és éberség mintaképe.” Egy évtized múlva pedig így tekint vissza: „Tíz éve, hogy bennem a változás megalapozódott. Ember lettem. Vége az alvajáró létezésnek, az ostoba gyermekkornak, a keserves, egyszerű ösztönéletnek.” Döntést hoz, hogy „szellemi anyaként” ön- és közjavító tetteket fog végrehajtani, és a haláláig hasznos életet él, mert egy nő „sohasem érezheti magát az anyaságból kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal”.

„A nevelés: minden”

Írásaiban megfogalmazza, hogy a nevelés az a varázseszköz, amelyet bármely ember fellelhet: tudomány és művészet, felelősségteljes feladat, egyszerre táplálás, vezetés és embernemesítés, „azon alap lerakása, amelyre az embernek majd építenie kell”. A nevelést a lehető legszélesebb értelemben fogja fel. Lelki ébredése hatására önnevelési tervet készít, és azt szigorúan betartja: a terv alapján törekednie kell az ismeretszerzésre, valamint szabályozókat, feladatokat állít fel magának. Kezdetben húga gyermekeinek tanítása során érvényesíti újabb felismeréseit, és tesz eleget fogadalmának, mely szerint: „Elfogadom az összes szerencsétlen gyermeket, akit a Gondviselő nekem szán.”

Naplójába megtalálható a gyermeki öntevékenység gondolata, a négyszemközti figyelmeztetés, a tiltás nélküli nevelés követelménye.
„Európa fia, te szánod a fekete rabszolgák sorsát, sirasd meg, ó, sirasd meg inkább saját gyermekeid sorsát!” – idézi egy német pedagógus szavait, utalva a messze nem gyermekközpontú 19. század eleji állapotokra. A gyermekvédelem első társadalmi szervezésével 1810 körül próbálkozik meg, felszólalásokat fogalmaz, a gyermekgondozói pályára buzdít, és bekapcsolódik a Pestalozzi-módszer hazai terjesztésébe. Kezdeti kísérletei nem voltak sikeresek, és bár még jótékonysági egyleteket is szervez, de érik benne az elhatározás, hogy a jótékonyságon túl kell lépni, a pillanatnyi segítségnyújtás helyett hosszú távra hasznos ismeretek átadásával, a neveléssel lehet és kell megalapozni a felemelkedést. És ezt minél előbb kell kezdeni, a legkisebb emberpalántáknál. „A korai nevelés a legfontosabb! Az, amit az ember ebben az életkorban felfog, kihat egész életkorába.”

Nevét az 1828-as esztendő teszi ismertté. Az angol óvodák megismerése után ekkor alapítja meg a Habsburg Birodalom és egyúttal Közép-Európa első kisdedóvodáját Budán, a Krisztinavárosban (Mikó utca). Ezt, majd a következő intézeteket is a maga vagyonából hozta létre, és a későbbiekben majdnem mindenét eladta a nemes célért. „Missziója sajátos perspektívát nyer – írja róla Hornyák Mária, a téma kutatója –, mert ő egy olyan kornak a szülötte, amely a gyermekre nem áldoz kellő figyelmet.” Brunszvik Teréz intézetének újdonsága az is, hogy míg korábban csak a 6-7 évesnél idősebb gyermekek szervezett nevelésére gondoltak, ő ráirányította a figyelmet a kisebb gyermekekre és azok különleges igényeire.

Az óvodákat elsősorban erkölcsépítő, a jóra vezető, a képességeket kibontakozni segítő intézményeknek szánta, amelyek „a felvétetett gyermekekre mint megóvó, gyógyító és előkészítő intézetek hatnak, mert azon különbféle veszedelmeket, amelyek őket körülveszik, elhárítják, testi s lelki hibájikat – mennyire lehet – meggyógyítják, s minden tehetségeket kifejtik s mívelik; azonkívül a jót, igazat, szépet elfogadókká, úgy a rosszat, igaztalant, dísztelent kerülőkké teszik.”

A kisdedóvók (az elsőket német mintára gyerekkertnek vagy angyalkertnek is nevezték) nem voltak teljesen a mai értelemben vett óvodák, hanem több vonásukban inkább kisgyermekiskolákra hasonlítottak. Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében elemi oktatás is folyt a szemléltetés széles körű felhasználásával, és emellett az éneknek, a muzsikálásnak is megvolt a maga kiemelt szerepe.

„Másoknak hasznára lenni, másokat boldogítani, ez még mindig életem, gondolkodásom középpontja, ami engem ezer kínos érzéssel tölt el, mivel az emberek nem akarják mindazt, ami nekik jó lenne – nagyothallók, szívük keménysége még mindig számottevő.” Szervezőképességére ugyancsak szüksége volt a nem mindig támogató, sőt az őt gyakran intrikákkal, gúnnyal fogadó környezetben. Időt, anyagi javakat nem sajnálva igyekezett minél több arisztokrata hölgyet rávenni újabb kisdedóvók létrehozására. Tevékenysége nyomán már 1829-ben négy új, majd a következő három évtized alatt száznál több óvoda nyitotta meg kapuit Magyarországon. Az óvoda elterjesztése céljából egyesületet toborzott, a hét év feletti kisgyermekek oktatására kézműiskolát is felállított. Országos összefogó testületet is létrehozott, de irigyei képtelen vádakkal kiszorították annak vezetéséből. Emiatt nem sértődött meg, hanem inkább külföldön agitált az óvodalapítások és a nevelés ügye érdekében.

Miután maga egy sajátos önnevelési programot hajtott végre, és intenzív belső életet élt, tisztában volt azzal is, hogy a nevelőt is nevelni kell. Az óvodában tanítókkal rendszeres megbeszéléseket tartottak, kielemezték a tanítói munkát. Nevelési programjában még ennél is tovább lépett, mert hangsúlyozta, hogy nem elég a tanítókat fejleszteni, mert a gyermek sorsa a családon, és elsősorban az édesanyán múlik: „a tudatlan és durva anya mindig csak vadócokat fog nevelni, és az ilyen jellemtelenül, logikátlanul támolyog végig az életen.” Az óvodák céljai között részben már az is szerepelt, hogy pótolják az otthoni nevelés hiányosságait. Brunszvik Teréz nem a vagyonos polgárok gyermekeit várta, hanem elsősorban azokat, akik „tehetetlenek gyermekeik jó neveléssire”, akiknek gyermekei „erköltstelenül, éptelenül, zabolátlanul elvadulnak”.

„Felfogásunk szerint – írja – a nevelés, de különösen a nőnevelés elhanyagolása a fő oka annak, hogy az utódok szellemileg és testileg gyöngék. Valamint a fizikai ember a maga szép testi formáját az anya méhében alakítja ki, éppen úgy az ember erkölcsi és értelmi része is csak az anyai szív melegében, az anya életének és szellemének körében alakulhat ki s erősödhetik meg.” Olyan leány- és nőnevelő intézeteket álmodott meg, amelyek elsősorban belső értékekkel felvértezett emberré, és ebből következőleg művelt, tudatos anyákká nevelnek. Az ilyen intézetek létrehozása már nem sikerült neki, de mentora volt unokahúgának, Teleki Blankának, aki 1846-ban életre hívta az első magyar leánynevelő intézetet.

Életét az utolsó pillanatáig tevékenyen töltötte, új ötletek kidolgozásával foglalkozott, ennek jele, hogy még 82 évesen is egy tanítóképző intézet tervezésén munkálkodott. Nevelési eszménye több generációt tudott átfogni, és tisztában volt azzal, hogy a praktikus ismereteken és – ahogy emlegette – a „körmönfont okoskodáson” túl csak a belső építése tud kifelé is hatni. Művében, lelkesedésében ott a belső tapasztalat: példát ad arra, hogy úgy adhatjuk át másoknak az általunk megtanult jót és szépet, ha előtte saját magunkat is nevelni tudjuk. „Ma, amikor mindenki arra törekszik, (és ez világjelenség), hogy jobban éljen, s nem pedig, hogy jobbá legyen, akkor Brunszvik Teréz azt a tanítást adja, hogy mi magunk, személy szerint minél kevesebbel megelégedjünk, és ugyanakkor minket magunkat, a személyünket, a tehetségünket minél többre lehessen a világban használni.” – emlékezik meg róla Jókai Anna.

Forrás: www.ujakropolisz.hu