Nem a neveléshez kell hozzáalakítani a gyereket, hanem a gyerekhez kell formálnunk a nevelést

A család és nevelés szempontjából sem könnyű a változás. Vajon mi lehet az a hatás, ami nyomán változni fogunk és nem csak ígérgetjük magunknak? Ha végiggondoljuk saját gyermekkorunkat, akkor többször érezhettük, hogy most ez nekünk nem annyira jó, de felnőttként elfogadtuk, ill. megértettük. Sokszor hallottam anyukámat, majd megérted, ha gyerekeid lesznek. Nagyon sok mindent tényleg megértettem. De a legtöbben még gyermekvállalás előtt a lényeges elemeket megfogalmazzuk. Ezek inkább azok a gondolatok, amit „Biztosan nem úgy csinálom majd, mint a szüleim” mondataink. Ez így jól is van, hiszen mi azért mégsem vagyunk a saját édesanyánk, apánk. Aztán az idő előrehaladtával, az egyre gyülekező nevelési nehézségek közben, kissé idegesen, sokszor döbbenünk rá, hogy most pont úgy tettem, mint régen a szüleim csinálták. Ez pedig azért van így, mert a szüleink adják az elsődleges mintát a szülőségre. Tehát olyan helyzetekben, amikor nem gondoljuk végig teljesen a tetteinket, akkor automatikusan gyermekkorunkban látott mintákat használunk. Akkor mindenki szülei nevelési stílusát örökli és viszi tovább? Változunk mi egyáltalán? Vagy csak a rossz nevelési minta kerül a változások listájára?

Nem az a probléma, ha kiderül, hogy valamit eddig rosszul csináltunk, hanem az, ha kiderül, hogy helytelenek tetteink és nem változtatunk

Szüleinktől örökölt jó példát továbbvisszük. Ez természetes. De mi van azokban az esetekben, amikor érezzük, hogy saját szülőségünk valahogy nem jó? Nem működik. Néha rácsapunk a gyerek fenekére, de csak azért mert valahol ezt olvastuk. Vagy bennünket is így neveltek, de mi magunk nem értünk ezzel egyet. Persze a gyerek, a fenékre csapás után kaján mosollyal folytatja rosszcsontságát. Vagy rádöbbenünk, hogy a szülői minta, amit szüleinktől kaptunk, egyszerűen nem akar működni a mi gyerekünk esetében. Ekkor jönnek az okosok a társadalmi változásokkal, de ekkor még mindig nem tudom, mit kellene tennem. Nevelés csak akkor működik, ha mi is hiszünk tetteinkben. Tehát ne tegyünk semmit csupán azért mert valahol láttuk és ott jól működött, de nekünk kétségeink vannak a dologgal kapcsolatban. Vagy ne tegyük csak azért, mert a mi gyerekkorunkban ez működött, de a mi gyerekünk csak agresszióval és körömrágással reagál minderre. Ha a gyerek is rosszul érzi magát nevelésünk miatt, megváltozik a viselkedése, vagy különböző tünetei lesznek, akkor rossz úton járunk. Változtatnunk kell. Ez nagyon nehéz. Mert gyermekkorunkban belénk égett mintákon kell változtatnunk. Szinte ezek már a saját tetteink, de kiderült, hogy nem működik. A legfontosabb, hogy nem a neveléshez kell hozzáalakítani a gyereket, hanem a gyerekhez kell formálnunk a nevelést. Az az igazi szülővé válás, ha képesek vagyunk rosszul működő nevelési szokásainkat megváltoztatni és képesek vagyunk megvédeni döntésünket. Ami nem könnyű. Mert, ha mi valamit másként csinálunk, könnyen előfordul, hogy a nagyszülők bizony megpróbálnak visszaterelni a „helyes” útra, mert „Tudod kislányom, én már felneveltem egy-két gyereket, én már csak tudom.” Mégis megéri változtatni, hogy gyermekeink harmóniában nőjenek fel, hogy majd szülőként ők is képesek legyenek belátni, ha változásra van szükség. Legfontosabb hogy hiteles szülők legyünk, akik hiszünk tetteinkben. Azt gondolom nem az a probléma, ha kiderül, hogy valamit eddig rosszul csináltunk, hanem az, ha kiderül, hogy helytelenek tetteink és nem változtatunk